Hegyi György festőművész kiállítása (Csók István Galéria, Budapest, 1967)

z utóbbi években a táblakép válságáról cikkeznek és ankéteznek a művészet berkeiben, de hogy ez a válság valóságos-e, és nem inkább valamiféle arisztokratikus elzárkózás a művészek részéről, azt még nem vizsgálta senki. A válság cáfolatául említhetjük, hogy a képcsarnoki forgalom a legjobb tudomásunk szerint — nem csökkent. Ha valóban volna válság, le­küzdésének legjobb formája a Hegyi György által választott út: a közösségi, illetve a monumentális műfaj, az építészettel együtt élő képzőművészetre való áttérés. Igaz, művészünk már főiskolás korában a mozaikot választotta kifejezési formájául és így elkötelezte magát — sok jó táblakép megoldása mellett — a murális, díszítő jellegű művészetnek. Bizonyára szerepe van ebben néhai kedves tanárának, Rabinovszky Máriusznak, aki már 1948-ban felismerve a szocialista művészet nagy tö­megekhez szóló hivatását, szép kiállítást rendezett tíz-tizenöt művész freskó, mozaik, szőnyeg és szabadtérre szánt szobrainak terveiből. Mindebből akkor semmi sem valósult meg, de az ezrelékes megbízások talán itt kapták az első ösztönzést. Hegyi György akkor még csak főiskolás volt, de a megelőző években, a felszabadulás után azonnal Kolozsváron a K.P. lapjánál dolgozott és ízelítőt kapott abból a szabadságból, ami a „felismert szükségszerűség” következménye. Eddigi öt kiállítása és nyolc mozaikfala már meggyőzhetett bennünket rátermettségéről. Ez a kiállítása is azt tanúsítja, hogy táblaképei­ben már egyre inkább mozaikul gondolkodik, hogy egy tájkép, vagy csendélet is a síkba feszül és világos geometrikus rendbe rendeződik. Legutóbb sokat utazott és Párizs külvárosi házait, egy görög utcát, vagy Siena vörös falainak torlódását és szerkesztett ritmusát ugyanazon a síkdekoratív festői nyelven adja elő, mint Szentendre ódon íveit, tornyait. Tehát művészetében kétféle determináltság jelentkezik: egyik a mozaikban való gondolkodás, másik — már inkább előzmény — a szentendrei varázs. Ez a varázs azonban nem azonos a szürrealistának kikiáltott Szentendrével, hanem a táj erősen architektonikus megjelenésé­nek hangsúlya. A murális feladatok iránti vonzalma igazán korán jelentkezett, hiszen már diploma munkája is mozaik volt. Most azonban a szőnyeg is érdekli, a színek lágyabb átmenetei, oldottabb formák s végre az ember, mint fontos ábrázolnivaló. Mert mozaik­jain az ember is mint díszítő elem kapott szerepet s ezt el kell fogadni sajátságos felfogásként. Ám, hogy művészete alapvetően

Next