Illés Árpád kiállítása (Kulturális Kapcsolatok Intézetének Kiállítóterme, Budapest, 1967)
hanem új valóság teremtését célozza, olyanét, mely belülről, az „emberi lélek” mélységeiből tör elő, s éppen úgy képes megrázó és felemelő érzelmi-asszociatív érzések keltésére, mint a zene. Ilyenek Illés Árpád képei, a „szürrealisták” és az „absztraktok” egyaránt. Hogy csak néhányat ragadtak ki közülük: az Ophélia (1963), a Vízmosás (1964), a Csigaház (1965), az Elhagyott ház (1966) stb., melyekben a természeti-tárgyi valóság elemeiből — több-kevesebb absztrakcióval — jön létre a teljes szuggesztív vízió, illetőleg az említett, Vigasz (1964), a Sacre du Printemps (1965), az Etűd kékben (1966) stb., melyekben egy teremtett természet buja indítása, gomolygása, színvillódzása — mint valami zenei kompozícióé — sodor magával. Illés Árpád második önálló kiállítása komoly gazdagodását jelenti modern festészetünknek. Major Máté