Marton László szobrászművész kiállítása (Műcsarnok Kamaraterme, Budapest, 1967)
t sznobok felfogása próbál elterjedni, dogmáik kezdik megülni a lelkeket, minden másképpen van — harsogják teológusaik. Az egyszerűség, az elevenség, az igazmondás mégis csak tartja magát, mert a művész hiába készít rejtvényeket, a műbarátok a kérdésekre válaszokat is várnak, még egy szobrásztól is megkívántatik az állásfoglalás. Állásfoglalás az emberről, eszményeiről, a társadalmi együttélés lehetőségeiről, a lélek nemességéről, a szív érzékenységéről, egy sor olyan humanista vonásáról az életnek, amely képletekbe aligha fogható, épelméjű színvallást igényel, nem eshet áldozatul az intellektuális nihilizmus szeszélyeinek. A számottevő műalkotások valódi érdeme az emberábrázolás; minden művészeti ágban, de talán valahány műfajában is a lényeg az emberi tartalmakra utal, gyakran tárgykör szerint is az érzékeltetésükre vállalkozik. A szobrászat évezredek óta testi mivoltában, élő formáiban, taglejtéseivel, mozgásával, alkat szerint ábrázolta az embert, megjelenítette, jellemezte, jelképnek minősítette, felmagasztalta, leleplezte, eltárgyiasította, átszellemítette. Erről a homocentrikus hagyományról Marton László nem hajlandó lemondani a legcsábítóbb geometrikumok, fémhulladékok, eszkálák kedvéért sem. Mintha testi örömmel alkotna, élvezi a valóságban észlelhető formákat, visszaadásuk bravúrját, szívesen transzponálja szoborba a meglepő vagy nagyon is képzetkeltő testhelyzeteket, szereti alakítgatni a ruganyos női aktokat. Nem átallja megszólaltatni az egészséges érzékiség motívumait, joggal hiszi, hogy egy-egy szimbólum jelentését megkapóbbá, kedvesebbé teheti, ha képviseletére csinos lányt modellhez. Galambos menyecskéje, furulyázó bakfisa, keszthelyi Erzsébetje, bővérű Sabariája, vásárhelyi atlétája, hőgyészi szépségkirálynője, debreceni egyetemistája — mindmegannyi remek típus, a gátlástalan öröm, megfélemlíthetetlen derű, megronthatatlan harmónia megszemélyesítője, a bizakodó életérzés, az előrenéző ifjúság megszólaltatója. A magyar képzőművészet felszabadulás utáni történetében a szobrászok között igen előkelő helyet foglal el Marton László. A biztos mintázókészség mesterének tartja a szakma és a közönség egyaránt, olyan tehetségnek, aki szinte az idegeiben érzi, érzékszerveivel reagálja le a plasztikai kifejezés törvényeit, remek meglátásaival érvényesíti a térbeli formaalkotás leghatásosabb eszközeit. Számos plasztikája áll közterületen, van köztulajdonban, emlékművek, figurális kompozíciók, portrék. Elmondható, hogy különösen parkszobrai igen népszerűek, lendületes megmintázásuk mellett se idegenek az átlagízlésű járókelőknek, jóízű előadásmódjuk, természetes szépségük közmegbecsülést szerez Marton Lászlónak. Természetesség, közvetlenség, realitás jellemzi Marton László műveit, a művészi közlésnek, tárgyi megjelenítésnek néhány olyan tulajdonsága, mely kvalitásos megnyilatkozás esetén a mesterségbeli tudás maximumát feltételezi. Manapság a szobrászatban is kezd tért hódítani az áttételesebb mintázó módszer, a deformáció követelménye. A Jobbágyfelszabadulás emlékműve, terv A valósághűség se bizonyul Marton László szobrászatában a látható jelenségek puszta lemintázásának. Van valamifélebelső dinamika minden alkotásában, statikusan előadott szobra egy sincs. Még márványba faragott figurái se kötöttek, a Magyar Nemzeti Galéria ülő leánykanktja is a mozdulat frisseségével hat anyagszerű meghittsége, magától értetődő finomsága mellett. Igaz viszont, hogy a tagbaszakadt ősemberpár zárt szerkezetet mutat, az eredeti kőtömbből alig kellett lehántani a felesleget ahhoz, hogy a kettős kompozíció kibontakozzék, a plasztikai mozgalmasság mégsem hiányzik belőle, a nehézségi erő súlya elellenére is az arányok lüktetése, a női és férfialak idomainak szinte tektonikus ritmusa a lendületesség, a nyughatatlanság hatását kelti. Újabb figuráiban fokozódik ez a formákba szorított feszültség, hullámvonalakra, spirálokra, térmozgató gesztusokra emlékeztetnek mintái, az olyanok, mint a Bőség, az óvári ülő akt, a támaszkodó fáraólány, a haját ápoló akrobata, stb. Marton László stílusának ezek az összefutó és szertefeszülő erővonalai azután a siklósi szabadságharcos emlékműben kaptak nagyszerű igazolást. A zászlótartó és rohamravezető élharcos alakja törpeszállásban felvetett karral a pluszPOGÁNY G. GÁBOR Bőség tikai expresszivitás jól sikerült példája, elhitetően idézi a történelem intését, mely a nép hősiességének tulajdonítja a nemzet fennmaradását. A szobor érzékenyen kezelt felületei, az ötletesen és izgalmasan traktált textilek, testrészek a részletekre is átviszik ezt a szenvedélyes hangvételt. Marton László termésének legvonzóbb műfaja a portré. Érdekes karakterek, különös egyéniségek, rokonszenves öregek, szeretetreméltó nők arcmása elég nagy számban került ki már eddig is műterméből, művészünk emberi szolidaritásának, árnyalatos megérzéseinek, gyengéd figyelmének maradandó bizonyítéka mindegyik. Még emlékművei között is akad portréigényű, mint az orosházi Táncsics, a komlói és a gyulai Lenin. Megható intuícióval faragta süttői vörösmárványba Lev Nyikolajevics Tolsztoj fejét, ezt a mindentudó szőrmókust, akinek a busa szemöldök alól kipillantó tekintete, a bajusz és a szakáll erdejében el-eltűnő szája épp úgy hozzátartozik halhatatlanná vált külsejéhez, mint a boltozatos homlok, a világszerte ismert húsos orr. Marton László keze nyomán érthetővé lett, miért is fogadja az emberiség nagyapjává ezeket a feledhetetlen öregeket, Victor Hugót, Marxot, Tolsztojt, Albert Schweitzert. A plasztikai vallomás líraiságával, ugyanakkor az élethű hasonlatosság pontosságával véste kőbe édesapja vonásait, a pannon ezermester markáns portréját, a kovácsművész, borgazda, építőmester, kertész és családfő mindenről gondoskodó, a természet változásaira éberen figyelő életismeretét. S azután sorozatban a szép lányok, okos asszonyok arcmásai, mind a poszszibilis keresztnevek hordozói, Zsóka, Veronika, Judit, Ági, Zsuzsanna, merengők, elgondolkodók, magabiztosak, tétovák, a női erények és férfiúi utópiák megtestesítői. A kiállítás anyagát Marton László néhány akvarellje egészíti ki. Ifjú mesterünk jó lenne vízfestőnek is, de nem csak vázlatozó ügyessége okán, de ugyanazért, amiért szobrásznak is kiváló. A valóságban meglevő művészi elemek felfedésének képessége miatt. A Baton felvidéke, az édes Franciaország, a csillapíthatatlan nosztalgiák Itáliája tűnik fel lapjain, ugyanaz látványban és műemlékben, ami plasztikailag Marton László műveiben is formára talál. Rajzai, vízfestményei hozzásegítik az érdeklődőt barátunk „ars plastica”-jához, legyen pedig a művészet a boldogság és szépség tanújele.