Marton László szobrászművész kiállítása (Műcsarnok Kamaraterme, Budapest, 1967)

t sznobok felfogása próbál elterjedni, dogmáik kezdik megülni a lelkeket, minden másképpen van — harsogják teológusaik. Az egyszerűség, az elevenség, az igazmondás mégis csak tartja magát, mert a művész hiába készít rejtvényeket, a műbarátok a kér­désekre válaszokat is várnak, még egy szobrásztól is megkívántatik az állásfoglalás. Ál­lásfoglalás az emberről, eszményeiről, a társadalmi együttélés lehetőségeiről, a lélek nemességéről, a szív érzékenységéről, egy sor olyan humanista vonásáról az életnek, amely képletekbe aligha fogható, épelméjű színvallást igényel, nem eshet áldozatul az intellektuális nihilizmus szeszélyeinek. A számottevő műalkotások valódi érdeme az emberábrázolás; minden művészeti ágban, de talán valahány műfajában is a lényeg az emberi tartalmakra utal, gyakran tárgy­kör szerint is az érzékeltetésükre vállalkozik. A szobrászat évezredek óta testi mivoltá­ban, élő formáiban, taglejtéseivel, mozgásával, alkat szerint ábrázolta az embert, meg­jelenítette, jellemezte, jelképnek minősítette, felmagasztalta, leleplezte, eltárgyiasította, átszellemítette. Erről a homocentrikus hagyományról Marton László nem hajlandó lemon­dani a legcsábítóbb geometrikumok, fémhulladékok, eszkálák kedvéért sem. Mintha testi örömmel alkotna, élvezi a valóságban észlelhető formákat, visszaadásuk bravúrját, szívesen transzponálja szoborba a meglepő vagy nagyon is képzetkeltő testhelyzeteket, szereti alakítgatni a ruganyos női aktokat. Nem átallja megszólaltatni az egészséges érzékiség motívumait, joggal hiszi, hogy egy-egy szimbólum jelentését megkapóbbá, ked­vesebbé teheti, ha képviseletére csinos lányt modellh­ez. Galambos menyecskéje, furu­lyázó bakfisa, keszthelyi Erzsébetje, bővérű Sabariája, vásárhelyi atlétája, hőgyészi szép­ségkirálynője, debreceni egyetemistája — mindmegannyi remek típus, a gátlástalan öröm, megfélemlíthetetlen derű, megronthatatlan harmónia megszemélyesítője, a biza­kodó életérzés, az előrenéző ifjúság megszólaltatója. A magyar képzőművészet felszabadulás utáni történetében a szobrászok között igen elő­kelő helyet foglal el Marton László. A biztos mintázókészség mesterének tartja a szakma és a közönség egyaránt, olyan tehetségnek, aki szinte az idegeiben érzi, érzékszerveivel reagálja le a plasztikai kifejezés törvényeit, remek meglátásaival érvényesíti a térbeli formaalkotás leghatásosabb eszközeit. Számos plasztikája áll közterületen, van köztu­lajdonban, emlékművek, figurális kompozíciók, portrék. Elmondható, hogy különösen parkszobrai igen népszerűek, lendületes megmintázásuk mellett se idegenek az átlag­ízlésű járókelőknek, jóízű előadásmódjuk, természetes szépségük közmegbecsülést sze­rez Marton Lászlónak. Természetesség, közvetlenség, realitás jellemzi Marton László műveit, a művészi közlés­nek, tárgyi megjelenítésnek néhány olyan tulajdonsága, mely kvalitásos megnyilatko­zás esetén a mesterségbeli tudás maximumát feltételezi. Manapság a szobrászatban is kezd tért hódítani az áttételesebb mintázó módszer, a deformáció követelménye. A Jobbágyfelszabadulás emlékműve, terv A valósághűség se bizonyul Marton László szobrászatában a látható jelenségek puszta lemintázásának. Van valamiféle­­belső dinamika minden alkotásában, statikusan elő­adott szobra egy sincs. Még márványba faragott figurái se kötöttek, a Magyar Nem­zeti Galéria ülő leánykanktja is a mozdulat frisseségével hat­­ anyagszerű meghittsége, magától értetődő finomsága mellett. Igaz viszont, hogy a tagbaszakadt ősemberpár zárt szerkezetet mutat, az eredeti kőtömbből alig kellett lehántani a felesleget ahhoz, hogy a kettős kompozíció kibontakozzék, a plasztikai mozgalmasság mégsem hiányzik belőle, a nehézségi erő súlya elellenére is az arányok lüktetése, a női és férfialak idomainak szinte tektonikus ritmusa a lendületesség, a nyughatatlanság hatását kelti. Újabb figuráiban fokozódik ez a formákba szorított feszültség, hullámvonalakra, spirá­lokra, térmozgató gesztusokra emlékeztetnek mintái, az olyanok, mint a Bőség, az óvári ülő akt, a támaszkodó fáraólány, a haját ápoló akrobata, stb. Marton László stílusának ezek az összefutó és szertefeszülő erővonalai azután a siklósi szabadságharcos emlék­műben kaptak nagyszerű igazolást. A zászlótartó és rohamravezető élharcos alakja törpeszállásban felvetett karral a plusz­POGÁNY G. GÁBOR Bőség tikai expresszivitás jól sikerült példája, elhitetően idézi a történelem intését, mely a nép hősiességének tulajdonítja a nemzet fennmaradását. A szobor érzékenyen kezelt felüle­tei, az ötletesen és izgalmasan traktált textilek, testrészek a részletekre is átviszik ezt a szenvedélyes hangvételt. Marton László termésének legvonzóbb műfaja a portré. Érdekes karakterek, különös egyéniségek, rokonszenves öregek, szeretetreméltó nők arcmása elég nagy számban került ki már eddig is műterméből, művészünk emberi szolidaritásának, árnyalatos meg­érzéseinek, gyengéd figyelmének maradandó bizonyítéka mindegyik. Még emlékművei között is akad portréigényű, mint az orosházi Táncsics, a komlói és a gyulai Lenin. Meg­ható intuícióval faragta süttői vörösmárványba Lev Nyikolajevics Tolsztoj fejét, ezt a mindentudó szőrmókust, akinek a busa szemöldök alól kipillantó tekintete, a bajusz és a szakáll erdejében el-eltűnő szája épp úgy hozzátartozik halhatatlanná vált külsejéhez, mint a boltozatos homlok, a világszerte ismert húsos orr. Marton László keze nyomán érthetővé lett, miért is fogadja az emberiség nagyapjává ezeket a feledhetetlen öre­geket, Victor Hugót, Marxot, Tolsztojt, Albert Schweitzert. A plasztikai vallomás líraisá­­gával, ugyanakkor az élethű hasonlatosság pontosságával véste kőbe édesapja voná­sait, a pannon ezermester markáns portréját, a kovácsművész, borgazda, építőmester, kertész és családfő mindenről gondoskodó, a természet változásaira éberen figyelő élet­ismeretét. S azután sorozatban a szép lányok, okos asszonyok arcmásai, mind a posz­­szibilis keresztnevek hordozói, Zsóka, Veronika, Judit, Ági, Zsuzsanna, merengők, elgon­­dolkodók, magabiztosak, tétovák, a női erények és férfiúi utópiák megtestesítői. A kiállítás anyagát Marton László néhány akvarellje egészíti ki. Ifjú mesterünk jó lenne vízfestőnek is, de nem csak vázlatozó ügyessége okán, de ugyanazért, amiért szobrász­nak is kiváló. A valóságban meglevő művészi elemek felfedésének képessége miatt. A B­aton felvidéke, az édes Franciaország, a csillapíthatatlan nosztalgiák Itáliája tűnik fel lapjain, ugyanaz látványban és műemlékben, ami plasztikailag Marton László mű­veiben is formára talál. Rajzai, vízfestményei hozzásegítik az érdeklődőt barátunk „ars plastica”-jához, legyen pedig a művészet a boldogság és szépség tanújele.

Next