Varga Imre szobrászművész kiállítása (Kulturális Kapcsolatok Intézete, Budapest, 1967)
Varga Imre 1923-ban született Siófokon. 1951-ben iratkozott be a Képzőművészeti Főiskolára, itt Mikus Sándor volt a mestere. 1956-ban végezte el a főiskolát, azóta minden jelentős kiállításon részt vett. Több köztéri vázát megtartva, erőteljesen bontja a felületet. A környező tér szinte feloldja az alakokat, beléjük hatol, felemészti őket — ezáltal fejeznek ki szenvedést. Ugyanezt érezzük hatalmas kovácsoltvas szögekből komponált rácskompozíciója láttán (a kiállításon csupán vázsejt. A hatalmas szögek, mint testbe fúródó idegen teslata szerepel), mely az auschwitzi magyar lágerben idézi fel az idehurcolt százezrek embertelen szenvedések, a teret minden oldalról átható, befogó személytelenségükkel minden figuratív ábrázolásnál inkább emlékeztetnek az elviselhetetlen kínokra. S ehhez a formakörhöz tartozik a Haldokló Minotaurusz erősen felbontott, negatív és pozitív formák áthatásában, áramlásában megoldott figurája is. Más oldalról indult el Varga Imre néhány újabb alkotásának megformálásában. Elsősorban Madách című művére kell szólni, ahol a kissé előredudorodó kabát plasztikai értékű, a tej karakterisztikus fogalmazása jól idézi a zsenit. Ez a szobor az emberi test egybefogott tömegére van alapozva s ez az egység épül bele a környező térbe. Ezt az elgondolást mutatja kedves kis márványfeje, a Balga szűz is. Még tömörebben jelentkezik a gondolat az Erőltetett menet (Radnóti) kígyószerűen hullámzó, néhány függőleges ritmussal megbontott vasbeton tömegében, s a Vénusz születése című kis ólom-kompozíciójában. A tömör formát elegyíti a bontottabbal Anya gyerekkel című kőkompozíciójában, ezt a kiállításon bemutatott művei szintézisének is tekinthetjük. Varga Imre alkotásai többségükben nem tartoznak a felületi ránézéssel elintézhető, könnyedén befogadható művek közé. Megértésükhöz elmélyedésre van szükség. Törekvései sokoldalúak — egy forrongó, alakulóban levő, szünetlenül változó művészt mutatnak be, aki nyílt szemmel jár a világban, reagál az újabb hatásokra, hogy azokat a benne élő, korábban kialakult formavilággal ötvözve törekedjék korszerű magyar plasztikai alkotások teremtésére. Mondanivalója azonban egységes és töretlen: tagadja a szenvedést, igenli — és egyben igényli is az ember jogát az emberhez méltó életre. LÁNCZ SÁNDOR szobrot alkotott, ezek közül említésre méltóak a szegedi József Attila szobor, a vásárhelyi Tüdőgondozó kertjében elhelyezett Napozó nő, a tihanyi Fekvő férfi, a budapesti Gondolkodó és a szombathelyi Kettős figura A XX. század európai szobrászata végleg szakított a mediterrán szépségideállal, mely évszázadokon át éltette. Helyébe másfajta igény lépett, mely a mű és az őt körülvevő világ kapcsolatában a test és a tér közötti feszültséget iktatja be. Közelebbről: a konvex és a konkáv formáknak egymást váltó áthatását, ahol az üreges, úgynevezett negatív értékeknek közel ugyanakkora jelentőségük van, mint a megtöltött tömegeknek. Ez a fajta plasztikai tömegformálás a magyar szobrászat gyakorlatában még eléggé szokatlan — bár éppen a tavalyelőtti Borsos kiállításon láthattuk a tiszta, tömör testforma teljesen zárt felszíne plasztikai hatásának alkalmazását. A kiállítás sikere pedig azt bizonyítja, hogy a magyar közönség is érti és elfogadja ezt a szobrászati gondolkodásmódot. Korántsem ennyire elfogadott azonban az a másik irányzat, ahol a forma üregesen jelentkezik, szinte héjszerkezetszerűen, s a feszítő erők épp a felület áttörésének következtében lépnek fel. Minden bizonnyal ez lehet az oka annak, hogy a X. Magyar Képzőművészeti Kiállításon Varga Imre Prometheusz-szobra széles visszhangot keltett. Noha a mű formavilága kevéssé távolodott el a látványszerű hűségtől, szokatlan volt a felület „elrongyolása", amit a kemény krómacél hegesztése okozott, szokatlan volt a testnek varratokkal való tagolása, a fej rajzának hegesztett csápokkal való megformálása s nem kevésbé az volt a villámnak hegesztőpisztollyal szabdalt acéllemezekből történt megkomponálása. Mindezek a tényezők ennek a teremtést szimbolizáló titánnak újszerű, a hazai szobrászainkban eladdig meg nem szokott fogalmazását jelentették. Hasonló elgondolásban fogant a Páva, a csehmagyar határszél új modern épületének kerti dísze. A test tömege párhuzamosan rakott lemezekből formálódik, a tér behatol a lemezek közé, ezáltal mű és környezete szervesen kapcsolódik egymáshoz. A nagy faroktollak képzetét keltő hegesztett pálcák és a rájuk alkalmazott rózsák aláhúzzák a mű díszítő jellegét, s lebegő mozgásukkal játékosságot visznek az alkotásba. Ezt a formavilágot fejleszti tovább a művész Próféta és Apokalipszis lovasai c. műveiben, melyeken a figurák