Beck Judit kiállítása (Pécs, Janus Pannonius Múzeum, 1968)
Colosseum belseje, filctoll Gázon Gyula, ecsetrajz BECK JUDITNÁL A POZSONYI ÚTON Van-e festőnk, kinek élete, munkássága világosabb, örömtelibb az övénél, akinek a sors bőségtarisznyájából több jót adott? A legendás csillagra gondol az ember, mely néha, születéstől azonos fénnyel kísér. Et puis elle est charmant. Beck Judit otthona a Pozsonyi úton telve fénnyel, szemközt a budai hegyek, lent a Duna-parton játszó gyerekek, a padokon meg pihenő emberek. Mert most a nap hossza alámenőben, a délután lassúja ez. Festményeket nézünk, azokat, melyek mostanában tértek haza Wienből, egy kiállításból. Főképpen arcképek ezek, színészeké, híreseké, köztük férjének, Major Tamásnak arcmása. — „A jellem kutatása, ábrázolása, a kifejező eszközök keresése — valójában ez volt mindvégig munkája célja és értelme.” Beck Judit tehát arcképfestő, a műfaj ritka-ritka művelője. Életének nagy részét a színház világában tölti, ismeri, amiről szól; azt vizsgálja, miképpen formálja színpadi szerepét a színész, az az ember, akit „civilben” is ismer. Színészek képes króniája, jellembéli históriája ez az arckép-sorozat, persze, nem a régi metszetek hősei, még kevésbé a mai újságrajzok fölvillanásai, hanem inkább a rokonabb Manet Elie Faure-jával. Mert Beck Judit Csók Istvánnak volt a tanítványa, tanult a franciáktól és természetesen, szereti Rippl-Rónait. Aztán újabb, sok bensőséges jegyzet a színház belső, a „kulisszák mögötti” életéről. És egy-egy színpadkép, az elsők még abból az időből, amikor Beck Judit egymaga rajzolta „Duda Gyuri” városligeti előadásának színpadképét, kosztümjét, plakátját. A nyarat a dunántúli tájban, Szentendrén, Nagymaroson, Zsenyén tölti; ám amikor öreg fatörzseket, terebélyes fákat tanulmányoz, rajzol, ott is a jellemzőt kutatja. Vizsgálva, miként mutatkozik meg a fatörzsek növekedésében a belső feszítő erő, némelykor gyötrődő, szinte drámai hősökké válik a fák sora, vonulássá, belekarolva ama másikba, ahol barátként színházi hősök menetelnek. Aztán szélesre tervezett, színpadképekre emlékeztető tájak, telítve ezúttal is világossággal. — Örömet csak a másiknak adhatunk — ha igaz ez így, ahogy rajzol Beck Judit, ahogy húzza a vonalat, szemléletének nyíltsága, bizalma, egyszerűsége madárdalra, örömátadásra emlékeztetnek. Számba vesszük a festmények egymásutánját, annak a kiállításnak katalógusát, melyet a festő Pécsnek szánt, ahol — mondják — rangja van egy-egy kiállításnak. Szép, hosszú úton jártunk. És ahogy az alámenő délutánban most már a háziasszonnyal ülök szemben, mégegyszer és újból a családi házról, az apa, Beck ö. Fülöp emlékéről indul a szó. — Van valami, ami hiányzik ebben a műhelyben — kérdem, arra gondolva — ami a „sors bona nihil aliud” szövetét mégis elszínezi? Talán még több és nagyobb munkásság, tapasztalatok összegezésén új és újabb fejezete a jószerencsének? De Beck Judit szerényen, egyedül Beck ö. Fülöp életrajza elmaradásáról szól. Arról, hogy máig nincs apjának monográfiája. Búcsú helyett, viszontlátásra tehát Pécsett! Aztán leültem magam is az egyik Duna-parti padra és gyorsan leírtam, ami --------Ciprus és pinea, tollrajz M a r t y n Ferenc