Szilágyi Mária kerámikusművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1968)
DEVECSERI GÁBOR Még a borsón is szépet álmodott Szilágyi Mária abban a tíz esztendőben, amelyet — művész-pályája két izgalmas és ihletett szakasza között - egy szövetkezetben, giccstehenek ragasztgatásával, szokványpásztorlánykák egybeillesztésével kényszerült tölteni. S mikor onnan kikerült és másodszor is nekivágott annak, aminek hiszen belső törvények szerint másfélezerszer is neki kell vágnunk naponta, a művészpályának akkor a borsón álmodott álmok kiteljesedtek és valósággá rázkódtak, és közölték a művésszel: az az idő sem volt meddő. Ezt közlik velünk is, most mikor itt vannak, együtt és egymást megvilágítva. És mozgékonyan. Talán ez a legjellemzőbb rájuk: a szünetlen mozgás. Vázáira is, melyek az antikvitástól máig és eggyel tovább, addig a jövőig, amit minden valóságos művész egyénisége külön idődarabkaként valósít meg térben-hangbanbetűben, járnak vízért a forrásra, járják, nemes és örökölt formákban, nemes és új színekben táncukat a szemlélő előtt. De költészetnek s mitológiának a mai élettel egybefonódott iker-ihletésében készült kompozícióira még ennél is inkább jellemző ez az örökmozgás. Villon ül a kocsmában, s a falon bekeretezett pajzán ábra figyelmeztet a jelenre. Villon átfogja derekát a kövér Margit-nak, aki illetlen nőszemély s egyben illedelmes geometriai ábra is, mely utóbbi mivoltában szemmel láthatóan jól érzi magát; vagy Villon balladájának akasztottja lóg félrecsuklott nyakkal és mintegy derűsen, annak rendje és módja szerint, mint aki pontosan a helyére került. És már meg is nyugodnánk az élet bonyolult izgalmaiból ismét nyugalommá szelídült féldombormű láttán, kétszeresen nyugodnánk meg, minhogy azt is mondjuk magunknak: hát persze, kerámia, iparművészeti termék ez a tábla, tehát rajta az akasztott ember is elsősorban díszítmény, akármit ábrázol, végső célja, hogy derűsen díszítsen, tragikumot érzékeltetni nem feladata. Mondom, már megnyugodnánk. Csak éppen nem tehetjük, mert rögtön észrevesszük, hogy az akasztott ember feje a kép sarkában lángoló napkorong felé csuklik, a nap felé, amit most már nem lát többé. S ha vidám érzéketlenséggel még ebbe is belenyugodnánk, hadd szóljon hozzánk is s hozzánk is hiába a költő szemrehányása: ,,S ti itthagynátok a szegény Villont?”, hát akkor azt is kénytelenek vagyunk észrevenni, hogy az akasztott emberfeje és a nap mennyire hasonlít egymáshoz, akár fel is lehetne őket egymással cserélni. És akkor már bizonyosak lehetünk benne: ez a kerámiatábla azt kiabálja — élő embert fosztanak meg a napfénytől, amellyel oly nagyon egymáshoz tartoznak. Nem maradhatunk süketek. Vagy itt van „Trójai faló” táblája, mulatságosan rémületes embereivel, akik a sokévezredes kultuszszobrok és a legrégibb geometrikus vázák alakjainak mintájára elevenültek meg, és olyan mai módon helyezkednek el a lóban, mintha egy-egy vonatszakaszt foglaltak volna maguknak s azt is kinőték volna, vagy mintha maga a ló játékvonat volna. Legjobban talán mégis „Aranyborjú”-ját szeretem. Ezt, ugyanúgy, mint a fentebb említetteket, több változatban is elkészítette, s ezt is rokonérzéssel figyelem: jó, ha a művészt a munka ennek elkészülte után sem hagyja nyugodni. Az egyik változaton napsárga négyszögben úgy ugrándoznak a gyerekesen groteszk, csak pontokkal, vonalkákkal jelzett emberkék a behemót borjú körül, hogy a nézőnek az az érzése, itt valaki ököllel csaphatott egy kottalap közepére, minek folytán a kották megkergültek, odahagyták harmonikus és harmóniaadó rendjüket, és most sodródnak, kiszolgáltatottan keringenek, de egy másik harmónia törvényei szerint, amely a ziláltságot rendben, az őrületet józanul érzékelteti, ítéletei vannak Szilágyi Máriának, s nagyon egyéni, nagyon gazdag mondandója mindig. S nagyon sokat szenvedhetett, mert jó humora is van. Most azzal tisztelt meg, hogy közölte: egyik versemet, a „Töredék-óda Budapesthez” címűt dolgozza fel a maga anyagában, eszközeivel. Ez a vers tizenhétrészes, kerek és egész. A „töredék” szót azért viseli címében, mert ez jelzi, hogy egész mivoltában is csak töredéke annak, ami e városról elmondható. Hogy folytatása mindig következhet, örülök, hogy Szilágyi Mária fogadkozik vele, mert róla tudom, hogy nem illusztráló, hanem továbbgondolkozó. Folytatni fogja.