Percz János kiállítása '69 (Műcsarnok Kamaraterme, Budapest, 1969)
Gyorsan ívelő pálya Perez Jánosé. Alig múlt tíz éve, hogy első fémmunkáit zsűri elé vitte, s 1958-ban már a brüsszeli világkiállításon szerepel, a következő években Moszkvában és a Budapesti Csók Galériában negyedmagával, s sorra aztán: Prága, Stockholm, Oslo, Torino, Helsinki, Szófia, London, Bécs, Stuttgart, Róma. Itthon pedig önálló kiállítások vidéken és a fővárosban, állami beruházási munkák pedig reprezentatív környezetben, a Gellért Szállóban, a debreceni vasútállomás kultúrtermében, a miskolci SZOT székházban, óvodában, pártszékházban, múzeumban, presszóban. Többé-kevésbbé szerencsés útja ez mai magyar iparművészeinknek általában is, a Perez Jánosét elismerő közönségsiker követi. E siker kétségtelen titka, hogy kellő időben, jó időben lépett nyilvánosság elé. Akkor, amikor a pusztulás és építés nehéz ideje után újból foglalkozhattunk ízléses öltözködésünkkel, lakáskultúránkkal. Hogy Perez János szinte máról-holnapra meg tudta hódítani ékszereivel, dísztárgyaival, de használatiakkal is függőktől kezdve maszkokig, tálaktól a gyertyatartókig az érdeklődők tömegét, ez érdeme. Nyomába lépett fiatal fémművesek tehetséges serege, az úttörés tisztes feladatát és vállalkozását azonban ki vonhatná kétségbe ? És nem mintha előtte nem lett volna egyedi magyar fémművesség. De a nemes fémekben szegény országot a köztudatban mégis először ő ajándékozta meg olyan anyagból készült tárgyakkal, melyek követték az új ízlés formavilágát, s oly tömegben, hogy szélesebb körben elérhetővé váljanak, a művészi alakító szándéknak pedig éppen az egyedi művészettől várt újra és újrakezdésével. Amíg tehát anyagában szerényekkel élt, vörösrézzel, bronzzal, ezüst futtatással, formateremtő kedve, a változatoknak öröme művészi szintre emelte környezetünk hétköznapi tárgyait, anyagait. És a változatoknak ez az öröme ott érzik minden munkáján, hol játékos humorral derítve, hol abszurdnak tetsző formákban, hol egy-egy technikai megoldás fordulatában. A nagymúltú magyar fémművesség fejlődésében beállt pihenő után ismét élőről kellett kezdenünk. A magyar fémművességnek kitűnő szakmunkásai vannak állami intézményeinkben, de még nem teremtettük meg formavilágát. Perez János a maga erejéből, lépésről-lépésre hatolt előre birodalmában, mely a kezdetek technikai, igénybeli nehézségein túl az övé immár, sajátosan, egyénien, ötletekben bővelkedően. Rézhuzas aplikációival szinte írt a fémre, áttöréseivel több dimenzióra kiteregette, az anyag természete javára pedig leegyszerűsítette formáit. Eleme Perez Jánosnak az aprómunka, függők, tűk, játékos változatai, de ezekből a gyakorta groteszk humorral telített tárgyakból egyre követelőbben tört elő a szobrász plasztikai szemlélete s miniatúrákban is a nagyság igénye. Nehezen különíthetnénk el az ékszerek világát a szobrokétól, hiszen főkképpen csak méreteikben különböznek. A formák, ötletek, felületek megmunkálása rokon. Ám szobraiban több lehetősége nyílik a maga kibontására, humor mellett a drámaiságra, s még az olyannyira palástolt lírai elérzékenyedés mellett a kemény, anyaggal birkózó nagy, szinte drasztikusan erőteljes felületek hangsúlyozására is. A teljes ember kér hát szót, az alkotás teljesebb lehetőségében. Sokféle kísérlet, de egyben egyek: az anyagban, vasban, rézben, de kavicsban, fában, üvegben rejlő törvények tiszteletben tartásában. S mert az anyagnak keménysége, lágysága, rugalmassága, statikája, színeinek varázsa, hidegsége, forrósága van, s megmunkált felületének megannyi szépsége, vagy veszélye, — ez már önmagában parancsoló. Perez János anyagban gondolkodik, küzd is vele, játszik is, sokszor a hatalmát mutatja fel, másszor az emberét, aki hatalmába vette. Még elvontabb példáiban sem személytelen ez a művészet, többet fogad be az alkotó egyéniségéből, mint a természetutánzó, mely csak alakba, mozdulatokba vetíti ki érzelmeit. Lehet, hogy néha szigorúan, már-már ridegen szűkszavú, máskor festőien oldott, de mindég fegyelmezett, ismeri határait. — Együtt kellene már látni Perez János valamennyi alkotását, a kezdeti évek érmeit, a maszkokat, s velük ékszerek mozgalmas hadát, térrácsait, nagyobb térplasztikái mostani, sok meglepetést kínáló válogatása után. Koczogh Ákos Perez János Budapesten született, 1920-ban. A Képzőművészeti Főiskolán 1946-ban kapott tanári oklevelet. 1948-ig a Mértani Tanszék és Mozaik osztályon tanársegéd, majd Iparitanuló iskolában tanít 1960-ig. 1957-58-ban Művelődésügyi Minisztériumi ösztöndíjat kap, 1961-ben Munkácsy díjat. * + CSOPORTOS ÉS ÖNÁLLÓ KIÁLLÍTÁSAI: 1952. Tavaszi Tárlat, Budapest, Arcképkiállítás, Budapest. — 1958. Brüsszel-Világkiállítás. — 1959. IV. Országos Iparművészeti Kiállítás, Budapest, Mezőgazdaság a Képzőművészetben Kiállítás, Budapest. — 1960. Moszkva, Magyar Iparművészeti Kiállítás. — 1961. Prága, Magyar Iparművészeti Kiállítás; Iparművészeti Kiállítás a Csók Galériában, Budapesten. — 1962. Stockholm, Oslo, Torino, Magyar Iparművészeti Kiállítás. Önálló kiállítása Budapesten, az Építőművészek Szövetségében. — 1963. Helsinki, Szófia, Magyar Iparművészeti Kiállítás. — London, Magyar Érem és Kisplasztikai Kiállítás . — Bécs, Magyar Iparművészeti Kiállítás, Önálló kiállítások Komlón, Szolnokon, Pécsett, Hódmezővásárhelyen. — 1966. Stuttgart, Nemzetközi Iparművészeti Kiállítás. — 1968. Róma, Önálló Kiállítás az Accademia d'Ungherese. FONTOSABB IRODALOM: 1960. November, Hungarian Rewiew. — 1961. Február, Művészet. — 1961. Január 27. Élet és Irodalom. 1961. Január 28. Népszabadság. 1963. Művészet, 1.szám. 1963. Magyar Építőművészet. 1. szám. 1963. The New Hungarian Quarterly. 10. szám. — 1964. Koczogh Ákos: Modern Magyar Fémművesség. (Magyar, német, francia, angol nyelven. Corvina kiadás.)