Gera Gyula emlékkiállítása (Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1970)

GERA GYULA EMLÉKKIÁLLÍTÁSA ECSERY ELEMÉR Korán távozott. Most lenne ötvenöt éves. Sajnos nem teljesít­hette azt, amire hivatott, amire tehetségéből még tellett volna. Az univerzum törvényei felett aligha őrködik igazságtalanabb és kegyetlenebb végrehajtó, mint a halál. Sohasem érdem sze­rint mér és ítélkezik. De minden hiába: az élet és a halál anta­­gonizmusa örökkévaló. Megváltoztatni sohasem lehet, csak tu­domásul venni. És felkészülni jöttére azzal a szándékkal, hogy életünk ne legyen hiábavaló. Mert az egyedül megnyugtató tudat, hogy dolgos elménk és tetteink eredménye viszi tovább életünket. Gera Gyula idő előtti halálát is csak az szépíti meg, hogy amíg élt, fáradhatatlan erővel munkálkodott kettős hiva­tásán. Számára mindkettő hivatott elkötelezettséget jelentett: őrködni népe békéje, nyugalma felett, és tiszta fogantatású mű­veket alkotni. Gera Gyula az egyre jelentősebb történelmiséget prezentáló dél­magyarországi városban, Makón született 1915-ben. A rajzolás és festés iránti fogékonysága korán megnyilvánult. Ennek elle­nére nem részesülhetett felsőbb oktatásban, mivel erre a sok­­gyermekes, nincstelen szülők anyagi erejéből nem tellett. Mégis rátalált hivatott mesterére, azaz inkább őt fedezte fel Rudnay Gyula, aki a harmincas években a nyarakat rendszeresen Ma­kón töltötte főiskolai növendékeivel. E nyári stúdiumok több­ször megismétlődtek, s végül is kitűnőnek bizonyultak arra, hogy a fiatal festő jelölt a szakma rejtelmeinek ábécéjében el­igazodni tudjon. A szükséges többi az önállósult, rendszeres al­kotómunkával megszerezhető. Hogy fejlődésének íve mégsem lett töretlen, az a második világháború alatti katonai szolgálat és az ezt követő hadifogság számlájára írandó. Majd a felsza­badult Magyarország érdeke egy más, felelősségteljes funkció betöltésére szólította. Az ecsetet persze nem tette le, csak a szándékoltnál később jutott el a hőn óhajtott, igazi művésszé éréshez. Hogy végül mégis eljutott, azt meggyőzően bizonyí­totta első kiállítása — 1960-ban — a BM Központi Klub ter­meiben. Ekkor figyelt fel rá a szakterület. Aki kora ifjúságát az érintetlen természeti táj közvetlen köze­lében töltötte, és aki ráadásul a Rudnay­tól kapott útravalóval indulhatott a művészi rang birtoklásáért, annál alighanem a legtermészetesebb, hogy tájélményeinek igézetében tárta fel ér­zelemvilágát. Mert nem modellként, üres optikai hűséggel fes­tette meg így vagy úgy az életútját szüntelenül kísértő termé­szet gazdag motívumkincseit, hanem általuk emberi tulajdon­ságainak összességét vetítette ki. Képei ezért többek, mint egy napsütötte domboldal perzselő színképének vagy egy vihar előtti erdő sejtelmes hangulatának analitikusan festői rögzí­tései. Saját magát, mindenkori hangulatát, érzéseinek melen­gető hullámait, lelkének változékony, de finom rezdüléseit tö­mörítette a vászonra, a farostlemezre, vagy akár egy impresz­­szionisztikusan lejegyzett ceruzavázlatában. Az anyag kezelé­sének módja is ezt az érzelmi skálát közvetíti, ezért feltűnő az egyik kompozíción az olajfesték zsíros, pasztózus traktálása, míg a következőn épp a könnyed ecsetkezelésű faktúra érdemel figyelmet. Mindez az őszinte kitárulkozás, ez a tájakból, csend­életekből és szobabelsőkből előrajzolódó „önarckép” oly mér­tékben izgalmas és élménydús, hogy csaknem feledteti az egyéni stílusát tápláló reminiszcenciákat, elsősorban Paál László és Rudnay Gyula hatását. Tisztes elődök e mesterek, a velük való rokonságban nincs semmi szégyelendő. Legközösebb vonásuk azonban, hogy egyként mély alázattal közeledtek a természet és az ember felé. Nem leutánozták mimetikusan a valóságot, hanem a költészet szférájába emelve újra megalkot­ták. Gera Gyula piktúrájának talán ez egyik legartisztikusabb vonása. A műértő szemlélőnek nem nehéz felismerni azt a tényt, hogy Gera Gyula nem volt modern festő. Az említett mesterekhez simuló kötődés sem előkészítője az avantgarde értelemben vett korszerűségnek. Képei mégis kapcsolódnak a mához azáltal, hogy őszinte tudott lenni és örök érvényű szépségekre tudott figyelni. Emberi-művészi értékeit növeli, hogy nem vetette el a megújhodás gondolatát, stiláris eszközeinek felfrissítését sem. Kiállításának anyaga is érzékelteti, hogy számos táblaképén és grafikai lapján eljutott a dekoratívabb formaadásig. És egy — itt be nem mutatott — kísérletsorozat tanúskodik arról, hogy a modern festészet klasszikusainak eredményeit is járni kí­vánta. A cézanne-i kubizmust szinte észrevétlenül alkalmazta elsősorban csendéletein, de megkörnyékezte a konstruktivizmus szerkezeti építettsége is. Több művében a dekoratív és konst­ruktív formajegyek egyesítésével kísérletezett — biztatóan. Ha nem rendül meg egészsége, majd nem parancsolja le az élet küzdőteréről a mors imperator, akkor ma bizonyára új ihletésű, korunk realitásaira közvetlenebbül figyelő és reagáló művé­szettel készülne egy nyilvánosság előtti szereplésre. Élete utolsó hónapjaiban erejéből — sajnos — már a régi művelésére sem tellett. Testében gyilkos kórral, de egészséges szellemmel és könnyed kézzel rajzolta betegágyas önmagát, valamint szomorú kórházi környezetét. Gera Gyula emlékkiállítását élete utolsó hat évének, az 1962— 1968-ig terjedő időszak anyagából válogattuk ki. Társadalmi ér­dek, hogy ne csak szerető családja áldozzon emlékének, hanem nevét végérvényesen beírjuk a magyar képzőművészet törté­netébe.

Next