Nyári Lóránt festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1970)

szerkesztgetés során elemeikre bomlanak a közlendők, melyeknek tartalma rejtve marad a képnéző, a műbefogadó előtt. Az igazi absztrakció ugyanis éppen hogy nem álarc, hanem összefoglalás, sűrítés, lényegremutatás, az ember érzelem- és gondolatvilágában végbemenő folyamatok, felhalmozódó jelek rendszerezése. Nyári Lóránt arra vállalkozott, hogy az őt foglalkoztató bölcseleti problémákban a grafika, a festészet eszközeivel igazodjék el, illetve megkísérelje ezeknek a mindenkire vonatkozó problémáknak a tisztázásába beavatni a közönséget, vizuálisan megközelíthetővé tenni a legelemibb létkérdéseket. Ha analógiát keresünk törekvéseihez, a németalföldi mesterek parabolái kínálnak összehasonlítási lehetőséget — Brueghel, Bosch példabeszédei, puritán intelmei, az újkor hajnalán az erkölcsi megtisztulás szándékával működő művészek vallomásai. Persze, a stiláris rokonvonások — mint minden más esetben is — tévútra vihetik az elemzőt, hiszen sok más irányzatra, egymásnak ellentmondó iskolákra is asszociálhat Nyári Lóránt új képeinek tanulmányozója. Említheti a novecsentista metafizikus piktúrát, a mondén szür­realizmust, az Albright utáni ,,amerikai“­ridegizmust, stb. Az alaki sajátságok mellett inkább a képek jelentése segít megfejteni, honnan eredeztethető Nyári Lóránt művészete, mely forrásokból táplálkozik, miként értelmezhető eredetisége, rokontalansága hazai viszonyaink között ? A kiállított táblaképek közül még azok is különösen hatnak, amelyek a szokásos műfajokat, a tájképet, a portrét képviselik; a szigligeti királynő szoknyája, a grazi Murapart, a szentend­rei éjszaka, az óbudai utca mesés hangulatot kelt, pedig mindenben megfelel a látottaknak, pontos ábrája a valóságnak. A festés technikája viszont már önmagában is rendkívüli vonást kölcsönöz Nyári Lóránt műveinek, a farostlemezen gipszalapra felvitt színek — a többszörös aláfestés, továbbfestés után is — légiesek, meszesen lágyak maradnak, s ugyanakkor a raj­zosnak tűnő formák mellett kolorisztikus könnyedséggel jelennek meg a képek felületén. A tájak, arcmások tulajdonképpen stúdiumnak készültek a nagyobb kompozíciókhoz, Nyári Lóránt sajátos megnyilatkozásaihoz, ezekhez a parabolikus festményekhez. Régi közmondások, sok évszázados ikonográfiai motívumok, feloldatlan emberi szorongások, időszerű társadalmi fonákságok foglalkoztatják Nyári Lóránt elméjét, fantáziáját. Sokat

Next