Soós István grafikusművész kiállítása (Balassagyarmat, 1970)

ben és átélésében gyökereznek - két évvel ezelőtt láttam először. A vidéki tuszkulánumában sze­rényen élő, látszólag csak magának alkotó művész állandóan kereste a megfelelő kifejezésmó­dot, melyen mindjobban megközelítheti mondanivalójának művészi kifejezését és megértetését. Mégis, önmagát is meglepte az utóbbi néhány évben készített rajzok merész újszerűsége. Ezért hozott fel száznál több rajzot, hogy megmutassa a Magyar Nemzeti Galériában és a MŰVÉSZET Szerkesztőségében. A MŰVÉSZET főszerkesztője gondosan áttanulmányozta a rajzokat és mivel a műveket mindketten valóban nagyon érdekesnek találtuk, megbízott, hogy ismertessem azokat. Sok idő telt el, és többször beszélgettünk a rajzok áttanulmányozása után Soós Istvánnal, sok­szor átnéztem a művész fiatalosan új, olykor szinte merész rajzait, míg azok jellemzőiről kialakult benyomásaimat írásba tudtam fogatni. A művész gondolatvilágába, élménygazdagságába kell beleélnie magát annak, aki grafikáit - akár csak hozzávetőlegesen is - írásban tolmácsolni akar­ja. Nemcsak a kész rajzokat kell alaposan megfigyelni, hanem­­ a művész vezetésével - az alko­tás szellemi és technikai folyamatát is nyomon kell követni. A MŰVÉSZET 1969. évi 4. számában megjelent ismertetőmet a hosszú tanulmányozás ellenére azzal fejeztem be, hogy az írásban nem lehet visszaadni azt az élményt, amelyet ezek a művek a szépet felismerő és az életörömet megbecsülő nézőnek egy jól megrendezett kiállításon — szó és magyarázat nélkül is — nyújtanak. Alig másfél esztendő múlt el azóta és eljött a kiállítás ideje. A kiállított művek azt bizonyítják, hogy már a másfél év előtti ismertetés is túlhaladott. Az azóta alkotott művek újabb, jelentős fejlődés­ről tanúskodnak. Soós István nem sokat filozofál, nem gyárt magának (vagy művészetéről, másoknak) körülményes ,,Ars poetica”-t. Egyszerűen: hisz az élet szépségében, értelmében és szerelmese a természet ezernyi csodájának. Járja a vidéket, de szeme nemcsak a távolba néz, hanem meglátja a termé­szet legkisebb szépségét, vagy talányos játékát is. Elmerül a vastag kérgű, pikkelyes háncsú fator­zók bonyolult ágabogának, a faháncs repedéseinek, mesealakokat formáló gyüremléseinek vízió­jába. És a meglátott játékos furcsaságokból, emberi alakot, állatot formáló töredezésekből, levá­gott ágak csonkjaiból, vagy éppen a száraz kukorica fonnyadó leveléből, megbámult hajából me­rít élményt rajzaihoz. Vagy, ha fordítva vizsgáljuk a folyamatot, mesébe illő látomásai a természet reális világába vezet­nek vissza. Amit ő lát, azt megláthatja bárki, ha az ő rácsodálkozó, természettudományos alapos­ságú szemével néz, és az ő szemléletével gondolkodik. Soós István nem tartja meg magának élményeit, hanem bravúros krétarajzaiban rögzíti, mert azt akarja, hogy mások is úgy lássák a világot, úgy éljék az életet, mint ő. A rajzok sokasága nála a tudatosság bizonyítéka. Kréta-technikája bámulatos biztonságú rajztudásról tanúskodik - expresszív erővel, vagy lehe­letnyi finomsággal alkalmazkodik a választott témához, az ábrázolt szépségek és furcsaságok ezernyi árnyalatához. Élével illeszti a hasábalakú, kemény (fekete, vagy rozsdabarna) krétát a pa­pírhoz, és vibráló lendülettel indítja útjára. Mesterünk vérbeli grafikus, és alakjait mégsem vonallal, hanem finoman árnyalt, vagy mereven el­ütő tónusokkal formálja.

Next