Benczédi Sándor és Cs. Erdős Tibor (Kolozsvár) kiállítása (Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1971)

KOSZONTO A romániai Erdélyből jövő művészeket köszöntjük. Az évek óta emlegetett kulturális és művészeti barátságnak egy szerény megnyi­latkozását üdvözöljük Benczédi Sándor és Cs. Erdős Tibor budapesti és martonvásári kiállítása alkalmából. Méltán feltehetik felénk a kérdést az Erdélyben élő magyar művészek, mint ahogy mi magyarországiak is feléjük, mit jelent a szocialista barátság, szomszédság, ha nehe­zebben jut el az emberi megnyilatkozások minden nép számára egyformán érthető nyelvet beszélő képzőművészet, mint távoli országokba. Az egymás művészetének jobb ismerete, a kölcsönhatások, a fejlődés nem csak a hivatalosan rendezett kiállításokon történik, mint legutóbb a Budapesti Kisplasztikai Biennálén is, ahol a romániai szobrá­szok szép anyagát láthattuk, ez alkalommal először. Minden igaz képzőművészeti kap­csolat és megismerés útja egyéni kiállításokon alakulhat ki, amint a zenében is az egyéni koncerteken ismerhetjük meg egy nép zenekultúráját. Benczédi és Erdős műveit nem ismerem a fent vázolt okok miatt, tehát művésze­tükről nem írhatok. Nyilván, mint Erdély fiára gondolt rám a rendezőség, hogy üdvözöl­jem e helyi erdélyi kollégáinkat, amit szívesen teszek, mert mindent meg kell tennünk a közeledés érdekében. Bizonyos vagyok benne, hogy a Széchenyi István Klub által rendezett budapesti és martonvásári kiállításnak folytatása lesz, hisz Képzőművész Szö­vetségünk eddig is eredményesen tevékenykedett a nemzetek művészetének mind jobb megismerése érdekében, hazai és külföldi kiállítások bemutatásával. Megbecsüléssel és baráti szeretettel köszöntöm a kiállítókat. Budapest, 1971 november 17. Borsos Miklós Az ember mindig kíméletlen mások gyarlóságaival szemben. Ha pedig művész,­­ kötelessége kíméletlennek lenni. S hogy félreértés ne essék, s nehogy célt tévesszen az intelem, vagy nehogy ne vegyük magunkra: a művész, intelmeiben mindig nagyítja, fölnagyítja, robbanásig telíti a valóságosat lehetségessel és elképzelhetővel, egészen addig, amíg az élet igazsággá sűrűsödik, megrendítő, vagy megkacagtató igazsággá, s fényében öntudatlanul magunkat szemléljük, borzadva vagy kárörvendezéssel. Hogy mennyivel nehezebb ebben az utóbbiban, a boldog könyvek katarzisában részesíteni felebarátainkat, mi sem bizonyítja ékesebben, mint a humor apadása — minden művészetben. A szobrászatban pedig egyenesen fehér holló, nemcsak a humor, de már egy kevéske derű is. Az ember csak azt ismerheti oly behatóan — mint Benczédi Sándor kolozsvári szobrászművész a járókelőket, az embereket, pályatársait — akit nagyon szeret, s csak annak meri megmondani, oly keresetlen őszinteséggel a véleményét, mint ő, akitől nem fél, s akitől elvárja, hogy ugyanolyan őszinteséggel válaszoljon. Tessék hát nyugodtan nevetni. Senki sem haragszik meg érte. A felesleges dudoroktól és portól megszabadított folyami kövekben s balladás szenvedéllyel megfaragott faszobraiban másfajta erő feszül. Tragikusabb és közérde­­kűbb mondanivalók. De ezeket sem azért hozta el, hogy elkeserítsen nevettünkben, ha­nem ugyanazért, mint amiért kisszobraiban kinevet és kinevettet: megtisztulásunkért.. . Kolozsvár, 1971. szeptember. BANNER ZOLTÁN

Next