Bozóky Mária grafikusművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1971)
BOZÓKY MÁRIA grafikusművész kiállítása *** 1971 Egy írásában Rilkét idézi Bozóky Mária : „A művészet végeredményben... életforma.” — De milyen életforma? Amilyenné minden valódi művész a magáét a saját belső törvényei szerint alakítja; amilyenné kiküzdi, kiszenvedi, kifejlődi. Ebben lehetnek példák, de nincsenek szabályok, melyek eleve biztosítanák a sikert; kész minták sincsenek, melyekbe csak bele kellene önteni egy élet nyersanyagát, hogy kijöjjön az eredmény. S ami egyáltalán az „eredményt” illeti: a próbák és kudarcok, kísérletek és vállalkozások, vázlatok és megközelítések, s mindezek fölött (ugyancsak Rilke szavaival) „a mély alázattal és türelemmel való várakozások” sokszor — (legtöbbször?) — talán csak visszatekintve válnak valóban „eredménnyé”, azaz olyan művé, amelynek már nemcsak sikeres teljesítményei vannak, hanem arca, jellege, karaktere is. Amelynek „formáiból — képeiből, színeiből, vonalaiból — kiérezni a bennük megvalósult életet, a formát hitelesítő, mert formája testesült „lényeget”. Egy kiállítás, mely egy pálya — vagy legalábbis egy pályaszakasz — útját mutatja be, szükségképpen olyan visszatekintés (és áttekintés), amely a külön-külön teljesítményeket már „eredménnyé” összegezi, és az egyes alkotásokat „művé”, olyan szerves és élő egységgé még esetleges ellentmondásaiban is, amely a személyes találkozás közvetlenségével kelti föl bennünk az érdeklődést a maga egyénisége, vagy pontosabban talán személyisége iránt. Persze — ezt is Rilke mondja — „közel férkőzni egy műalkotáshoz a kritika szavaival (illetve a jelen esetben egyáltalán szavakkal) jóformán nem is lehet”, aki azonban egy-egy művészet (művészi „életforma”) sajátos jellegét a közvetlen benyomáson túl szavakban is tudatosítani szeretné, mégis újra meg újra megkísérli ezt a (végül talán mégsem olyan véglegesen lehetetlen) lehetetlent. — Mi jellemzi hát Bozóky Mária művészetét? Azt hiszem, elsősorban bizonyos művészi áhitat magatartása. Semmi sincs benne abból a művészi erőszakosságból, amely a valóság erélyes birtokába vevőit s akaratuk alá igázóit jellemzi. Ő inkább lábujjhegyen közelít a jelenségekhez, bár nem a felszín játékának impresszionisztikus rögzítéséért, hanem — mondhatnánk — azért, amit a jelenség (az életforma pillanatnyi fénytörésében) „jelent”. — Ezzel rokon, részben ebből következő vonása szemléletének és ábrázolásának éppenséggel nem érzelmes, hanem inkább „objektívnak” nevezhető gyöngédsége, a szó etimológiai értelmében vett lírai RÉSZVÉT egy neme a dolgok iránt, pontosabban a dolgokban — ami egyaránt nyilatkozik meg vonalainak légiesen karakterisztikus könnyedségében és színeinek (talán a katedrálisok üvegmozaikjaitól is sugall) elmélyült ragyogásában. — Mindez pedig még „tárgytalan” szín-kompozícióiban is (sőt talán leginkább azokban) egyszerre képes a szemlélőben fölkelteni egyrészt az anyagszerűség élményeit. Másrészt az anyagnak egy más megjelenési formába (színbe) való átalakulásáét (ami megintcsak az üvegmozaikok vizuális hatásával rokon.) „Az alkotó legyen külön, teljes világ, találjon meg mindent önmagában és a természetben, ha ahhoz kapcsolódott” — mondta Rilke. Bozóky Mária világa nem sokat ölelően tág, hanem inkább bensőséges, és „a természet, melyhez kapcsolódott”, részben az a teremtett és átlényegített természet, amit a művészet tesz életünk környezetévé és elemévé. Nem drámák nélküli világ (tanúsítja a Jónás sorozat), de nem is viharok jegyében álló. Harmóniára törő „életforma”, mely a maga módján és arányaiban — egy végső Rilke-idézettel élve — „lassanként, észrevétlenül, egy távoli napon talán belenő majd a feleletbe”. RÓNAY GYÖRGY