Bozóky Mária grafikusművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1971)

BOZÓKY MÁRIA grafikusművész kiállítása *** 1971 Egy írásában Rilkét idézi Bozóky Mária : „A művészet végeredményben... életforma.” — De milyen életforma? Amilyenné minden valódi művész a magáét a saját belső törvényei szerint alakítja; amilyenné kiküzdi, kiszenvedi, kifejlődi. Ebben lehetnek példák, de nincsenek szabályok, melyek eleve biztosítanák a sikert; kész minták sincsenek, melyekbe csak bele kellene önteni egy élet nyersanyagát, hogy kijöjjön az eredmény. S ami egyáltalán az „eredményt” illeti: a próbák és kudarcok, kísérletek és vállalkozások, vázlatok és meg­közelítések, s mindezek fölött (ugyancsak Rilke szavaival) „a mély alázattal és türelemmel való várakozások” sokszor — (legtöbbször?) — talán csak visszatekintve válnak valóban „eredménnyé”, azaz olyan művé, amelynek már nemcsak sikeres teljesítményei vannak, hanem arca, jellege, karaktere is. Amelynek „formáiból — képeiből, színeiből, vonalaiból — ki­érezni a bennük megvalósult életet, a formát hitelesítő, mert form­á­ja testesült „lényeget”. Egy kiállítás, mely egy pálya — vagy legalábbis egy pályaszakasz — útját mutatja be, szükségképpen olyan visszatekintés (és áttekintés), amely a külön-külön teljesítményeket már „eredménnyé” összegezi, és az egyes alkotásokat „művé”, olyan szerves és élő egységgé még esetleges ellentmondásaiban is, amely a személyes találkozás közvetlenségével kelti föl bennünk az érdeklődést a maga egyénisége, vagy pontosabban talán személyisége iránt. Persze — ezt is Rilke mondja — „közel férkőzni egy műalkotáshoz a kritika szavaival (illetve a jelen esetben egyáltalán szavakkal) jóformán nem is lehet”, aki azonban egy-egy művészet (művészi „életforma”) sajátos jellegét a köz­vetlen benyomáson túl szavakban is tudatosítani szeretné, mégis újra meg újra megkísérli ezt a (végül talán mégsem olyan véglegesen lehetetlen) lehetetlent. — Mi jellemzi hát Bozóky Mária művészetét? Azt hiszem, elsősorban bizonyos művészi áhitat magatartása. Semmi sincs benne abból a művészi erőszakos­ságból, amely a valóság erélyes birtokába vevőit s akaratuk alá igázóit jellemzi. Ő inkább lábujjhegyen közelít a jelensé­gekhez, bár nem a felszín játékának impresszionisztikus rögzítéséért, hanem — mondhatnánk — azért, amit a jelenség (az életforma pillanatnyi fénytörésében) „jelent”. — Ezzel rokon, részben ebből következő vonása szemléletének és ábrá­zolásának éppenséggel nem érzelmes, hanem inkább „objektívnak” nevezhető gyöngédsége, a szó etimológiai értelmében vett lírai RÉSZVÉT egy neme a dolgok iránt, pontosabban a dolgokban — ami egyaránt nyilatkozik meg vonalainak légiesen karakterisztikus könnyedségében és színeinek (talán a katedrálisok üvegmozaikjaitól is sugall) elmélyült ragyogá­sában. — Mindez pedig még „tárgytalan” szín-kompozícióiban is (sőt talán leginkább azokban) egyszerre képes a szemlé­lőben fölkelteni egyrészt az anyagszerűség élményeit. Másrészt az anyagnak egy más megjelenési formába (színbe) való át­alakulásáét (ami megintcsak az üvegmozaikok vizuális hatásával rokon.) „Az alkotó legyen külön, teljes világ, találjon meg mindent önmagában és a természetben, ha ahhoz kapcso­lódott” — mondta Rilke. Bozóky Mária világa nem sokat ölelően tág, hanem inkább bensőséges, és „a természet, melyhez kapcsolódott”, részben az a teremtett és átlényegített természet, amit a művészet tesz életünk környezetévé és elemévé. Nem drámák nélküli világ (tanúsítja a Jónás sorozat), de nem is viharok jegyében álló. Harmóniára törő „életforma”, mely a maga módján és arányaiban — egy végső Rilke-idézettel élve — „lassanként, észrevétlenül, egy távoli napon talán belenő majd a feleletbe”. RÓNAY GYÖRGY

Next