Dús László festőművész kiállítása (Zalaegerszeg, Képcsarnok - Bemutatóterem, 1971)

Sárgák: kora-tavaszi-lepke-sárga, méz-aranylás, kén-füst-lebegés. Sárga izzások, elhalványulások. Patakzások. Sárga iz­zások, elhalványulások. Patakzások. Sárga világosságú ég, vidék. Rejtelmes kékek; a légkör párái, remegése, kiteregetett felhő­drapériák; lüktető, elcsorduló vörösségek. S a formák buja, indázó érzékletessége, kúszása, vonaglása. Egy völgy sárga és kék tónusokban, megszámlálhatatlan karral nyújtózó, hajlongó, csillósűrűségű vegetáció, mely az ős­­petesejtet, a vérhályogos napot fogja, öleli körül. A természeti látvány felfokozott erejű stilizációja, ornamentikája, ritmusa valami szóval elmondhatatlan bensőség, átlelke­sült tárgyiasság jegyében. A valóság mögöttes jelentéseinek felidézése. S mintha csak mindennek ellentéte lenne: portrék sorozata. Sammy Davis, a dzsessz artikuláló­ önkívületében, beletorzulva szinte a dallamba; a néger szépség, Lola Falana, Jimmy Hendrix, a gitáros örömzene bálványa-áldozata; s végül a közelmúltban elhunyt világhírű magyar származású karmester, Széll György, amint bevonja koponyáját a zene dinamikája. Tulajdonképpen a két véglet — ha jól odafigyelünk — ugyanabból a talajból fakad: a dolgok lényegét kutató, biztos rajz­tudásból, ha úgy tetszik — formakultúrából. Dús László egy évet töltött az Egyesült Államokban, s ottani élményei egészen újszerű szín és formai kísérletekre inspirál­ták. Sajátos vizionisztikus látásmódja a nonfigurációt is eredeti módon értelmezi. ,,Memoárja” — és nem „útinaplója” — igazi reveláció azoknak is, akik tehetségétől sokat vártak. Aki így tud vallani a tó-városban bolyongó emberről, önmagáról, az nem csak a mesterséget ismeri kitűnően — az festő. Felszabadult játékossága — mely nélkül, az emberi erők szabad játéka nélkül nincs művészet, s melyet eddig jobbára csak grafikáiban élvezhettünk — új kvalitásokkal gazdagította festészetét. Dús László új képei arról győznek meg, hogy külső és belső világa teljesebb lett, árnyaltabb, érzékenyebb é­s elrontha­­tatlan derűt, örömöt hirdet. Péntek Imre 1971

Next