Lőrincz Vitus (Miskolci Galéria, Miskolc, 1971)
Szovjetunióbeli és jugoszláviai utazásai során figyelme egyre jobban az ikonok felé fordult. Újabb művein már teljesen síkban komponál, egyszerű, a bizánci zománcképek tömörségével és dekorativításával ható alkotásokat hoz létre. Felejthetetlen az „Ikon" kerekfejű gyermekének kedves sutasága, az anya időtlen, védő gesztusa, a Próféta" naiv egyszerűsége. Tematikailag és érzelmileg, de technikailag is a továbblépés lehetőségét hordja magában a „Lány fejdísszel". Nagy, egységes felületekből alkotta meg a művész, rajta csodálatosan él együtt a kék ég, a narancsos arc és a bizánci mozaikokról ismert, síkban tartott fehér, gyöngyös ruha, melynek dekorativítását a végsőkig fokozza a fejdíszre ráégetett gyöngyök csillogó sora. lőrincz Vitus művészete szűkszavú, őszinte. Tisztában van lehetőségeivel, világosan látja a maga elé tűzött utat. Műveiben az emberi és művészi magatartás következetességét látjuk, s egy igen rokonszenves, nemes veretű műve Lőrincz Vitus 1933-ban született Bukovinában, Istensegész községben. 1945-ben családja Tolna megyében, Maroson telepedett le. A Képzőművészeti Gimnázium elvégzése után egy évig a Képzőművészeti Főiskolán, majd az Egri Pedagógiai Főiskolán tanult, ahol 1957-ben végzett Jakuba János növendékeként. 1962-től a Fóti Gyermekvárosban tanít, 1960-tól állít ki rendszeresen. Tűzzománcokkal 1964 óta foglalkozik, önálló kiállítása volt Pécsett (1962-ben), Budapesten (Fiatal Művészek Klubja, 1964), Békéscsabán (1967). Részt vett 1962-ben a Miskolci Országos Képzőművészeti kiállításon, a Szegedi Nyári Tárlaton (1966, 1968, 1970-ben), a Pest megyei Képzőművészek Tárlatán (1968, 1969, 1970- ben), szerepelt a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának jubileumi kiállításán és az I. Országos Zománcművészeti Kiállításon. Többször járt külföldön, Csehszlovákiában, a Szovjetunióban, Jugoszláviában, Svájcban, az NSZK-ban és Ausztriában. A tűzzománcot, ezt az ősi festészeti technikát csak a huszadik század elején fedezte fel újra az európai képzőművészet. Nálunk alkalmazása csak az utóbbi nyolc- tíz évben gyökeresedett meg, kezdték művészeink feltárni és felhasználni sajátos lehetőségeit, biztosítani kiérdemelt rangját. A maga csendes módján az első úttörők közé tartozik Lőrincz Vitus is. Sikerének alapja jó rajzi és technikai felkészültsége, ami — új műfajról lévén szó — különösen fontos. Teljesen átérzi és érti az anyag tulajdonságait, az ezek diktálta törvényeket, s szerencsésen használja fel művészi- eszmei céljaira. A zománcfestés titkait a Bonyhádi Zománcgyárban leste el — hiszen főiskolán csak nemrég tanítják —, s manapság is örömmel tér vissza oda egy-egy újabb technikai fogás kikísérletezése, vagy nagyobb méretű vas zománc -kép kiégetése céljából. Bár művészi pályáját olaj- és akvarell-képekkel kezdte, (ezekkel országos kiállításokon is sikerrel helytállt), ma már biztosan érzi, hogy mondanivalójának legadekvátabb kifejezője, igazi anyaga a zománc. Tökéletesen ismeri, tudja, mit várhat tőle, igényesen és mértéktartóan bánik vele, és ez már önmagában sem volna kevés. A bravúros technikai megoldás azonban soha sem jelentette számára az egyetlen célt. Idegen egyéniségétől a modernizmus üres felületjátéka, tartalmatlan nagyotmondása. Művészetére jobban hatottak kisgyermekkori környezetének apja által faragott egyszerű bútorai, a szeretett nagyanyjától oly sokszor meghallgatott népmesék és dalok, mint századunk összes izmusa és manifesztuma. Tamási Áron mélyen érző, igazmondó, szűkszavú népéből való, bukovinai szülőfalujából csak segítőkészséget, az emeberség megbecsülését tudta magával hozni. Érdeklődése középpontjában az ember áll, örökérvényű és időről-időre felmerülő érzéseket fogalmaz meg, az élet mindennapi, mégis legnagyobb kérdéseit feszegeti. Nem a kevesekhez, a vájt fülűekhez, hanem az egész emberiséghez szól, célja az általános emberi érzelmek maradéktalan kifejezése. Teljesség-igénye nem a sokféleséget jelenti, hanem mélységet, a legbensőbb és közös lényeg megragadásának szándékát. Egy-egy alakkal, gyakran csak egy arccal kívánja a legfontosabb érzelmeket, lelkiállapotokat: az örömet, bánatot, szerelmet, anyai boldogságot kifejezni. Alaphangja kissé tragikus, — nem egyszer szemére vetették kritikusai —, ez azonban természetszerűen adódik élményanyagából. „Elkerültek a nagy örömök”, mondja, a nagy megrázkódtatások viszont annál kevésbé. Nem volt nyolc éves, mikor el kellett hagynia szülőfaluját, hogy négy évig tartó menekülés vegye kezdetét esőben, sárban, hóban, sokszor fegyverzajban. Szegénység, a fennmaradásért való küzdelem töltötte ki fiatalkorát, de felnőtt fejjel is mindenért meg kellett küzdenie. A szenvedések, nélkülözések különösen fogékonnyá tették a tragikum iránt. „Ballada" (Menekülés) című, több képből álló kompozíciója előtt óhatatlanul Tamási Áron sorai jutnak eszünkbe: „. . . mert a vándorlás szomorú dolog, a sok vándorlás pedig még szomorúbb. . . nyugalom és fedél nélkül térengtünk a szenvedő tájakon.” A középső képtáblán, égő vörös háttér előtt feketekendős nő temeti arcát két kezébe. Bőrén finom szürkék derengenek. Szép vonalú szemei, kissé lehúzott ajkai a vörös háttér és fekete kendő felkiáltójelével bánatot, mérhetetlen keservet érzékeltetnek. A bal oldali táblán, szürke mezőben kalapos, bajuszos székely, kezében bottal, vállán batyuval. Az elsőn szekér, rajta gyerekek, mellette kétségbeesett nő, hozzásimuló riadt gyermekkel. A „Siratok” is közvetlen élményből, húga halálából fakadt. Az antik tragédiák kórusát, a népi siratok keserves zokogását idézi, melyet még tragikusabbá tesz a meleg barna arcok és a ruhák ezüstös feketéinek ellentéte. Csodás szépségű fiatal lányalakjait enyhe melankólia lengi körül. A „Magány" csodálkozó szemű, összehúzott vállú lányának a gyönyörű arany háttér éppúgy nem oldja fel tragikumát, mint fekete haj-keretezte fakó arcú „Egyedül”jének bánatos nőalakját sem vidítja fel a szépen megoldott, dekoratív, krómoxidos-lilás ruha. Aktjaiból ugyanaz a megfoghatatlan bűvölet, időtlenség, tisztaság árad, mint a nagy példakép, Botticelli nőalakjaiból, a női test szépségének ünneplése, finom dekorativítása viszont Modiglianival rokonítja. Míg hosszan elnyúló, öntudatlanul szemérmesen kitárulkozó „Fekvő akt”-ja érzékiségét a vörös háttér kiemeli, addig „Akt napraforgóval" képén a test gyöngyházas szürkéinek, kontúrjainak finomságát, a figura szemérmes zárkózottságát, titokzatosságát csak aláhúzza a szép felületű, barnás-arany háttér időtlen ragyogása. A tragikus alaphang csak akkor oldódik fel, amikor a szerelem és a család jelenik meg a művész tűzzománcain. A férfi és a nő egymásra találásának boldogsága tükröződik ezüstösen csillogó „ölelkezők" című képén, a „Szerelmesek" kompozícióján. Teljessé válik az öröm az üde színekkel megoldott „Család"-ban, miként boldogság árad el „Anya gyermekével” táblájának figuráin is. A népdalok egyszerű formarendje, tiszta, csengő hangja, szimbólumvilága jellemzi „Termékenység" című pentachonját, az „Elszáll a madár", „Nyár" alkotásait.