Moldován István festőművész kiállítása (Mednyánszky Terem, Budapest, 1971)

egyforma értékkel sorolja be az embert és a tárgyat, s az egyéni jegyeket, lelkiállapotokat az egész kép hangulatának rendeli alá, a cselekvést a ritmussal, vagy éppen a higgadt, mozdulatlan felületekkel fejezi ki. Talán a tematikai és formai szigorúság, az önfegyelmezés fárasztó és megmerevítő módszere tette szükségessé a pihe­nés óráiban a rajzolást. Színes filctoll rajzok sokasága született meg. Lehet, hogy ez a jegyzetelő kedvtelés, amely a természethez közelítette ismét, vagy a salgótarjáni kórház madáralakjai, pihentető élőlényei fordították figyelmét a könnyebb, játékosabb témára. Az is lehet, hogy új tájakat fedezett fel, és a Dunántúl falvainak, városainak emléke mellé az alföld megvesztegetően vonzó látvá­­ványa adott inspirációt. Talán hosszabb kanadai tartózkodása dobta vissza nagy erővel a táj háborítatlan szépségéhez,­­ ezt nehéz pontosan megállapítani. Fokozatosan visszatért festészetében az élővilág varázslata, a csendes utcák és a hallgatag fák, az erdélyi tájak, a székely kapuk képet életrehívó élménye. Érzelmi hozzáállása is megváltozott. A nosztalgia mellé a játékosság és a mese­­hangulatot idéző ábrándozás sorakozott fel, s megjelent a látható jelenségeket inkább csak kiindulópontként értelmező képalko­tás. A látványt naturális hűséggel szemreillesztő festésmód, a hűvös tárgyilagosság végérvényesen eltűnt művészetéből. A sokféle tanulság, amelyet a szocialista építés legsűrűbb tartalmának képi megfogalmazása közben szerzett, a mozaik­­készítés fegyelmező ereje a képfelület gazdaságos kihasználását biztosította, a színbeli kötöttség a stilizáló eszközök okos sűríté­sét segítette elő, így született meg e kiállítás anyaga, amely a korábbi atmoszferikus felfogás és a dekoratív előadásmód tapasz­­ talatait összegezi. Oldottabb lett a festői előadásmód, elevenebbek a színek. A mesék kék törzsű fái, a levegőégbe hasító sárga tornyok vagy az arannyal festett lombok új ismeretlen világba kalauzolják a nézőt. Felfokozódott színvilág az erdélyi témákban, kontrasz­­tos, heves a képépítés az alföldi tájakban is. Kanada is inkább bukolikus témáival kér szót ebben a gyűjteményben. Kint készült képei mintha testvériséget vállal­nának a hazai látványokkal, vagy éppen a témaválasztás hangsúlyozza a földdel bajlódó, az otthont építő emberek hasonló érzel­meit. Moldován megfogalmazásában a magyar tájak karaktere is egymás felé közelít. A dunántúli hangulat rokona az alföldinek s a tengrentúli is csak árnyalataiban tér el tőle. A néhány ráérősen ácsorgó ember is ennek az áhítatos dekoratívitásnak a szolgá­latába szegődik, egyéniségét a környezetnek rendeli alá. Új felfogásban dolgozza át kedves régi témáit, a nagy szalmakalapos fejet akárcsak az anya gyerek motívumot, vagy a régi jegenyesort, amely a legújabb képeken nagy tömbös formálissal a katedrálisok erős szerkezetének statikájára, monumentalitására áhítozik. A tanya-sorozat úgy nyúl vissza az alföldi hagyományhoz, hogy a heves ecsetjárás, a romantikus részletezés helyett a szemet távolba húzó, majd az előtér formáival vissza-vissza hívó motívumait hang­súlyozza,­­ egyszóval mindazt, amit a síkban komponálás, a dekoratív képalkotás adott hozzá a látvány új értelmezéséhez. Most már az érzelem sem bújik a tárgyak mögé, s bátran megnyilatkozik a természet, a hazai táj iránti ellágyulás. Úgy ötven éven túl jut el a festő odáig, hogy a mesterségbeli aggályoskodást, a festőkönyvek törvényeit és korlátozó elméleteit félretéve arról szóljon képeiben, ami szívet melengető élménye, s amit gyerekes önmegmutatással kíván átadni minden érdeklődőnek. Dr. Fehér Zsuzsa

Next