Pál Ferenc kerámikusművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1971)

Pál Ferenc művészetéről Festőnek indult, első főiskolai mestere Rudnay Gyula volt. A mesterséget meg is tanulta tőle, de a művészi elvet, a példát nem tudta, nem is akarta követni. Rudnay világa mindvégig idegen maradt Pál Ferenc számára, ő nem a finom ecsettel fölrakott onló színfoltokból építkező piktúrát kívánta. Korán jelentkező, talán vele született dekoratív készsége vonzotta a nagy foltok, a nagy formák szeretetéhez. Ezért, és így került át később Barcsay Jenő üvegablak osztályára, ahol végre otthon érezte magát. Az ólomrácsozatba komponált festett üveglapok konstruktív harmóniája, egzakt formavilága megfelelt vágyainak elképzeléseinek - egyelőre. A festészet adta lehetőségek azonban szűknek és végesnek bizonyultak számára. Talán fogalmazzuk úgy, hogy egyre követelőbb és sürgetőbb vágy ébredt Pál Ferencben a tér és a plaszticitás iránt, ezt a kettőt pedig a piktúra eszközeivel csak imitálhatta, nem teremthetett a valóságos térben élő és mozgó eleven, körüljárható for­mákat. Hogy szobrásszá legyen, talán eszébe jutott, hogy családja, édesapja, bátyja, unokaöccsei — valamennyien szobrászok, kővel, agyaggal, fémmel bánó mesterek és művészek, otthonosan érezte magát a plasztikus formák világában. Annyira azon­ban mégis festő volt már, hogy ne tudjon lemondani a színről. Végül a legtermészetesebben kínálkozó megoldást választotta: a keramikát. Érett férfikorában, negyvenedik évén túl váltott át a másik műfajra, amelyben megvalósíthatta elképzeléseit és vá­gyait. A keramikus Pál Ferenc — mintegy régi festő — önmagához híven — tagadással kezdte pályafutását maga választotta új műfajban: nem vállalta a keramika ősidők óta bevált formaalakító gyakorlatát, a korongozott formákat, viszonyult a még ősibb gyakorlat­hoz, a kézzel formáláshoz, igaz, ennek is újabb, (mondjuk így) modernebb változatához. Az anyag ismerete, az agyagalapok természetrajzából, törőképességének pontos letapintása teszi lehetővé számára az anyag és formaalakítás olyan módszerét, amellyel edényeit és figuráit megalkotja. Edényeit érdekes kettősség különíti el: a tálak — méreteiktől függetlenül - elsősorban festői problémát jelentenek Pál számára,­­ a kerek felületen alkalmazott díszítés a képszerkesztés törvényei szerint kerül a helyére, színben, formában szigorú rendre törekszik. Motívumait az élő­világ adja: madarak, állatok, növényi formációk szolgálnak modelljeiül, ezeket azonban teljes festői szabadsággal alakítja, a természeti látvány kötöttsége nélkül, reábízva magát fantáziájára, képzeletére. Más törvényeket érvényesít — amint egy régebbi beszélgetésünk során ő maga elmondotta, ezekhez már a közplasztika igényével nyúl. Legfontosabb számára az edény térbeli megjelenése, képe, tehát úgy kell megoldania, hogy minden nézetből egységes benyomást, teljes élményt adjon, akárcsak a jó szobor. Jártassága és hajlama a plasztikához bizonyos értelemben veszélyt is jelenthetne Pál Ferenc számára, azt a veszélyt, hogy kerá­mia figurái szoborrá alakulnak a kezében. Ezt azonban mindeddig elkerülte; segítette ebben mesélő kedve, az a különös hajlama, hogy a tüzetes „leírás" helyett szívesebben „meséli el” a látvány keltette benyomásait. Ezekben a figurákban nyilvánul meg a legközvetlenebb ,­ egészséges humorérzéke, kedves csúfolódó hajlandósága. Pál Ferencnek ez az első önálló keramikai bemutatója. Úgy hiszem, a kiállítás látogatói egyetértenek velem abban, hogy figye­lem­reméltó tehetségű, alapos felkészültségű művészt ismerhetünk meg benne. AMBRUS TIBOR

Next