Bálint Endre festőművész kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1972)
Bálint Endre képvilága nem kíván idegenvezetőt. Akit közvetlenül, létének centrumában szólít meg a képzőművészet, az első pillanatban otthon érzi magát ezekben a termekben. A kérdés inkább az, hogy milyen forrásokból táplálkozik ez a festészet, amely nemcsak a szemet vonzza, hanem szíven is üt. Bálint - mint a modern művészet számos mestere - ha sokszor talán öntudatlanul is, a művészetnek abból a kiapadhatatlan forrásából merít, amely primitív népi szertartások gesztusaiból, ősi ünnepek szakrális rítusaiból fakad - és emellett itt-ott felvillantja a középkori misztériumjátékok fény-árnyvilágát is. Tudjuk, mennyi idő kellett ahhoz, hogy az ősművészet mágikus egysége műfajokra bomoljon, és hogy ezek a műfajok hány korban hányféleképpen léptek szintézisre megint. A modern művészet szuggesztív sajátsága, hogy a mindinkább szintetizálódni készülő műfajok olykor már önmagukban is képesek megidézni az ősi egység drámáját. Bálint Endre képein a mimézisz olyan varázserejű jelvilágát vetíti elénk, amelyben csaknem minden műfaj megelevenül. A piktúra teste, a forma új, lenyűgöző színek költészetébe öltözik itt. És ez a lírikus színjáték drámává erősödik mindenütt, ahol a mozgás vagy a vele egyenértékű fény-árnyék relációk poláris energiák feszültségével járják át a képet. Az így keletkezett erőtérben intenzív jelentéssel telítődik a gondolatok és érzelmek koreográfiája. Az álló vagy lebegő, alámerülő vagy magasba ívelő formák valóságos kontaktusba lépnek egymással és velünk, így válunk részeseivé annak a szakadatlan dialógusnak, amelyen keresztül bekapcsolódunk a Bálint alkotta feszültséghálózat áramába. A szem munkája, s az intellektus kiegészítő mozdulata, a kutató tekintet és a belső hallás alkotóvá teszi azt, aki ily módon képes e festői realitás feldolgozására. S képről kép elé lépve, ábráról ábrára beljebb hatolva egy életmű koncentrikus körein át, mind elmélyültebb lesz ez a párbeszéd. A sokarcú világ, a sokrétű képzelet vetítővásznán újjá- és újjászövődve eszméltet magunkra: mennyi rajzolatlan forma, hány láthatatlan szín él még bennünk rezdítetlenül. Megszületünk színnel-formával játszó gyereknek, hogy ebből az önfeledt paradicsomból kilépve, alábukjunk egy tündérekkel és lidércekkel teli tudattalanba, ahonnan azután a kínzóan tudatos önformálás szűkebb ösvényein, tragikum és humor szikrázó ütköztetésén keresztül mind átvilágítottabb szférákba vezet az út. Az 1957-től 1962-ig tartó párizsi korszak szimbólumvilága hosszú képsorokban idézi elénk a kilépés pillanatát, s azt a magában álló mítoszt, amely ebből a pillanatból születik. Szoborrá nyűgözött várakozók, sötét térben derengő alakok, álmukban repülő boldog lények népesítik be a vágyak és szorongások időtlen birodalmát. S csak néhol villan meg egy-egy égitest, homálylik egy kapu vagy magányos ablak, hogy bizonytalan támpontot adjon tér és idő álmodott valóságához. Geometrikus elemek, bizarr színsorok mutatnak később egy aszketikusabban absztraháló periódus felé, amelyben a párizsi mítosz világa halkabb jelrendszerré szublimálódik. A retinán végigvonuló látomások átadják helyüket az újfajta képszerkesztés még mélyebb koncentrációt igénylő rendjének. Mind kevesebb a megértést segítő figuratív elem és ennek megfelelően egyre nagyobb feladat hárul a nézőre. Szentendre jelentése és jelentősége új, magasabb síkon bontakozik ki. Az absztrakt felvilág az ikonszerű kompozíciókon, főképpen pedig „Szentendre nyolcadik templomá”-nak szimbólumrendszerében konkrét motívumokkal ötvöződve, magasfeszültségű térbe emeli a látványt. Egy merőben új jelbeszédbe oltott tradícióvilág sugárzik itt felénk. A szűkszavú, egymástól elhatárolt formák mint valami ősi képnyelv betűi írják fel titkaikat egy láthatatlan szentély falára. A színek is elnyerték itt végső egyértelműségüket: úgy hangzanak fel a formák csendjében, mint egy-egy tisztán kivehető, lebegve csengő szó. Később a tárgyak szerepe is megváltozik, szimbolikus jelentésük mintha átmenetileg kimerült volna. A bálinti élejet eddig egy, a jelenbe átmentett visszavonhatatlan múlt, a jövőnek felmutatott egyszeri jelen sajátos mementójaként állt előttünk. Funkciójuk tehát mindig a múló idő jelenné örökítése volt. Az újabb műveken a tárgyak sokszor a maguk élő valóságában alkatrészként épülnek a képbe. Ezáltal nyernek azután ismét új jelképes tartalmakat. Jó példa erre a zsennyei padlótöredékek átlényegítése. A geometrikus csillagformának zárt, ritmikus törvényszerűségét a hiányok és plasztikus átmotiválások szabálytalansága keresztezi, így válnak e jelentés és