Bartha Ágnes ötvösművész kiállítása (Fényes Adolf terem, 1972)

Tükör, tükör. Vertművű, zománcdíszes. Tükör. Prudencia-tükör, Vénusz-tükör. Tükröt látni itt a legtöbbet, eszméletünk ősi segédeszközét. Tükrön át lépünk be, mint Alice, Bartha Ágnes csodaországába, ötvösmunkát mutat, amiben nincs ötvözet: nemes-zománcos rézholmikat és mégsem bijoux-t, mint a féldrága csecsebecsét a múlt században nevezték, megkülönböztetően a jouillerie-től, a drágaköves ékszerektől, amelyek helyett itt rézzel foglalt kavicsok vannak és rézedények, mégsem kolompár a mesterük. Szépet mutat? vagy: Nem a tükörben lakik, amit benne látni? Egy amerikai nyomornegyed iskolaigazgatója próbaképpen tükrökkel szereltette az osztálytermeket-folyosókat, és a nehézfejű gyerekek bámulatos előmenetele lett az eredmény. Abból indult ki, hogy az ínségesnek homályos a képe saját magáról, ezért jövőjéről, sorsa alakulásáról is, annyira belesüpped a hétköznapjaiba. A festő is szeme fásulása ellen használja a tükröt, színeit, formáit, kompozícióját ellenőrzi benne. Valamikori csintalan házak házi koszttal eltelt vendégének a mennyezeti tükör verte fel az étvágyát újból, és mint a felfedezett hősszerelmes, úgy rontott haza a tapasztalatával. Viseletünket és viselkedésünket, alakította. Különös, mióta a képet rögzíteni lehet fénykép, film, TV formájában, hogy szinte életünk széljegyzeteként figyelhető a mozgó tükör, azóta az álló, ellenőrző, szembesítő régi a fürdőszobába, az előszobába szorult. A kispolgári gusztus elterpeszkedése festői, nyilvánosházi, báltermi pazarságot rosszall a lakás élő tükrében. Az ismert elsők és köztük a legszebbek, az etruszkok már a tükör anyagánál megmunkáltabb keretbe foglalnak. Bartha Ágnes is mintha drága képet nyújtana. Kavicsainak ugyanígy nemes a foglalásuk, drágább — igaz, mi egy gyűrű levese, mi a húsa? Korunk nem találja önékítésének módját: vagy antikot, kincset, mentett értéket akaszt magára, vagy jellegtelen kacatot, vagy őskultúrák sokszorosított varázspecsétjeit, mindenkép­p másét — mi is, mintha tarsolylemezek, násfák, kösöntyűk, boglárok, forgók ötvösségének nem volna évezredes magyar története. Az itt látható ékszerek nem brillek, nem fukszok, nem zsuzsák, nem bigyók. Egyéniségek méretére készültek. Bartha Ágnes szerint azokon kellett volna kiállítani, akik viselik, akik nemesítik a megbecsülésükkel, és otthon is az ő zománcdíszes ékszertárán tartják, szem előtt, mint a gyémántbányák és a milliós érkszertolvajlások felfedezése előtt volt szokás. Aki gyógyszereit Kozmához és Demjénhez címzett gyógytára fiókjaiban tartja, az nyilván nem nyeli át a borába, marékszám. Az igazi, ahogy öreg pincemesterek mesélik, nem is a bor volt, hanem foglalata, a szertartása — milyen sültre, milyen bánatra kívánkozott, ezt tudni — mint a kiállított pohár, kancsó, alája való tál peremén kiverve olvasható. Bartha Ágnes praktikus, mert a praktika tudója. Keserves borosjenei borát ódon zamatúnak isszuk, élete eseményeit ha mondja, csupa sejtelmes, jelentős és gyönyörű dolgok, művészete az ő foglalata, díszítményeiből a szerkezet lép elő, tükréből a kép. Ha belenézünk, magába foglalt. BARTOS TIBOR

Next