Bondor István szobrászművész kiállítása (Tatabánya - Népház, 1972)
1917. december 23-án születtem Tatabányán sokgyermekes bányászcsaládban. Anyám tizenegy felé osztotta a mindennapi kenyeret. Apám ezermesterkedő, barkácsoló ember volt, a fúrás-faragás mesterségéhez tőle kaptam kedvet és az első leckéket is. 14 éves koromban készítettem első szobraimat. Belső kényszer hajtott: „nekem ezt meg kell csinálnom!” — Fűtött az alkotás vágya. Talán hamarabb révbe jutok, ha családi körülményeim kedvemet nem szegik. Édesanyámat korán elvesztettem, s 15 éves fejjel elhagytam a szülői házat. Életem úgy zajlott, mint a többi bányász fiatalé abban az időben. A bányából vonultam be katonai szolgálatra, melyből hat és fél év lett a háború miatt. Az 1945-ös esztendő fordulatot hozott az én számomra is. 1946-ban a Központi Irodába kerültem adminisztratív munkakörbe, és beiratkoztam a Luzsica Lajos vezette Bányász Képzőművészeti Szabadiskolába. Első mesterem Balázs István szobrászművész volt, aki egyre többet láttatott meg velem a világból és bevezetett a szobrászat rejtelmeibe. Az Országos Tehetségkutató Bizottság javaslatára 1950-ben felvételre jelentkeztem, és sikeresen felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolán. A Magyar Népköztársaság ösztöndíja, valamint családom (feleségemet és kisgyermekemet hagytam otthon) áldozatkész helytállása hozzásegített ahhoz, hogy zavartalanul tanulhassak. Mestereim Szabó Iván, Beck András szobrászművészek és Pátzay Pál Kossuth-díjas, akinél 1956-ban diplomamunkámat készítettem. A diploma elnyerése után tagja lettem a Képzőművészeti Alapnak. 1956-59-ig Budapesten a Százados úti Művésztelepen képeztem tovább magam, a kőszobrász mesterséget tanultam. 1959 óta szülővárosomban, Tatabányán dolgozom rajztanárként. A fárasztó napi munka után és szabad időmben mintázgatok, megpróbálom formába önteni-faragni gyermekkori álmaimat, melyek azóta már részben megvalósultak. Ez az első önálló, egyéni kiállításom (nem számítva egy kamaratárlatot), mely egyben 20 év gyűjteményes anyaga is, keresztmetszete egész eddigi munkásságomnak. A szobrászatban főleg a portrékat szeretem, de szívesen művelem a kisplasztika műfaját is. Újabban a fafaragásra tértem át, úgy érzem, ebben tudom leginkább kifejezni magamat. Vágyam, hogy monumentális emlékművet is készíthessek. Szeretnék emléket állítani elsősorban azoknak a bányászoknak, akikkel együtt részt vettem az 1945-ös széncsatában. Az emberről akarok szólni, a ma emberéhez, korszerűen, de közérthetően. Gyönyörködtetni is kívánok, szépre, jóra nevelni, és olyan életművet hátrahagyni, mely törekvéseimet igazolja. Tatabánya, 1972. november.