Dobroszláv Lajos kiállítása (Ernst Múzeum, Budapest, 1972)

Dobroszláv Lajos festőművész 1902-ben született Vingán, Tem­es megyében, bolgár származású családból. Középiskoláinak elvégzése után, 1922-ben beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Glatz Oszkár és Edvi Illés Aladár voltak mesterei. 1926-ban végzett és Tatabányára, illetve Tatára került rajztanárnak. 1951-től a tatai múzeum vezetője volt 3 évig. Pedagógiai munkássága mellett bőven volt ideje művészi célkitűzései számára is. Mint bányavidéken élő szociális gon­dolkodású ember hamar felfigyelt a körülötte élő bányászok életére, sorsára. Úgyszólván egész életét ebben a környezetben élte le és két dolog kötötte le érdeklődését teljességgel: az őt körül­vevő táj szépsége, és az emberek, akik benne élnek. Emberábrázolásaival spontán fordult a nehéz sorsú bányászok felé, általában nagyméretű olaj­­festményeken jelenítve meg őket. Mély, sötét tónusú képeivel is nehéz, munkás életüket kívánta hangsúlyozni. Már 1942-ben, amikor hazánkban még a neoklasszicizmus, és posztnagybányai stí­lus virágzott, olyan szocialista tartalmú realista képeket festett, melyért 1950-ben Munkácsy-díjat kapott. Embertársai iránti felelősségérzet, környezete iránti humánus érdeklődés, életükkel való közösségvállalás nyilvánult meg ezekben a művekben. Érzékenyen reagált a bányák agyonhajszolt dolgozóinak életére, a gyermekarcok kifejező karakterére. Közülük a Tatabányai Erőmű c. nagy­méretű olajfestménye a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában van, további 6 akvarelljével együtt. Az országos és helyi tárlatokon évek hosszú során keresztül sikerrel szerepelt. Ezek mellett ön­álló kiállításai is voltak Tatabányán, Budapesten a Szalmásy Galériában 1947-ben, a Fényes Adolf teremben 1952-ben, a Derkovits teremben 1955-ben, és 1964-ben Tatán a Vármúzeumban. Érdeklődésének másik területe a táj, a magyar táj, melynek szépsége sok festőművészünket rabul ejtette már. Ezeket vízfestékkel festi meg, ragaszkodva mindig és következetesen a természethez való hűséghez. Jóllehet ma már a legtöbb országjáró fényképezőgéppel a kezében örökíti meg hazája szépségeit, az igazi festő nem mond le a valóság ábrázolása mellett a hozzá kötődő él­ményről, hangulatról, melyet maga ad hozzá képéhez. Dobroszláv Lajos szinte a Dunántúl min­den részét lefestette, különösen kedves városa Tata környékét, minden évszakban és minden idő­ben, ellesve a természet soha vissza nem térő, mégis örökérvényű pillanatait. Ecsetje nyomán szinte élővé válik a táj, hajladoznak a fák, hullámzik a tó, áttetsző pára ereszkedik alá az égből, távol­­ból vihar közeledik, már dörög az ég, cikáznak a villámok, majd kisüt a nap és a fűszálakon csillognak az esőcseppek. Különösen kedveli a téli hangulatokat, a hegyeket, fákat, tetőket befe­dő puha, fehér hótakarót, a szánkózó korcsolyázó gyerekeket, a halászokat, a nyugalmat, a csen­det. Számos téli akvarellje bizonyítja, mennyire örül az első hóesésnek, és bár alakjait csak staffázsként helyezi el a tájban, mégis érezni bennük az ember jelenlétét. Akvarelljei világosabb, könnyedebb színnel készülnek, ezzel is jelzi nyugodt, kiegyensúlyozott hangulatukat. Finom egyszerűséggel, lágy, oldott színekkel dolgozza ki őket. Következetesen, a valósághoz ragaszkodva vetíti elénk a természet egy részletét, képei mégsem válnak unalmassá, egyhangúvá. Mindegyikben van valami jellegzetes, valami speciális. Az „egyszerre festés" mód­szerével készíti akvarelljeit, így hűen visszaadja az éppen akkori impressziót. A mai rohanó életet tükröző képzőművészeti alkotások között, talán kissé konzervatívul hatnak Dobroszláv Lajos képei. Ő maga is hangoztatja ezt, de úgy érzi nem tagadhatja le az igazságot, a maga igazságát. Ma is ilyen tiszta szívvel, nyitott szemmel látja a környező világot. Kitárja a lelkét a természet örök szépségeinek, és ezt tükrözi vissza hűségesen és odaadóan embertársainak. Sok szép, igazi esztétikai élményt tartalmaznak ezek a képek és közvetítenek a néző felé, aki maga is részesül a művésznek a természet iránti rajongásából és csodálatából. Csak tisztelet és megbecsülés jár a művésznek, aki 70 évesen is töretlen hittel, következetesen járja a maga útját, és hirdeti vallomását az emberről és a természetről. ŐRY ENDRÉNÉ

Next