Fejér Csaba festőművész kiállítása (Műcsarnok Kamaraterem, Budapest, 1972)
Fejér Csaba Vásárhelyen él, és ez a város nemcsak lakóhelyet, hamem szellemi környezetet, emberi és művészi közösséget is jelent számára. Az alföldi realisták öröksége azonban csak egyik forrása művészetének. Hiába keressük nála Tornyai indulatát, hevületét, drámaiságát. Ez a hagyomány csak a tájhoz és a benne élő emberhez fűződő etikai magatartás útján hat művészetére. Fejér Csaba megbékélt a világgal. Műveiből nyugalom, harmónia, türelmes szépségkeresés és találás szól hozzánk. Részletgazdagon bontja ki a alföldi táj rejtett „hamupipőke-szépségét”. A tájak rajzi művességével és tónusérzékenységével szemben portréiban összefoglal, lényegre tör. Nem idealizál, éle nem is torzít. A külsőn túl az egyéniséget, a karaktert mutatja meg. Csak ha az anyaságról szól érezzük ecsetjárásának lírai lágyságát, gyöngédségét. Felfedi hétköznapi tárgyaink varázsát, szögre, kis szék, asztal, ajtó, kanód egyszerűségének, tömör formáinak örömét osztja meg velünk úgy, hogy a tárgyakon keresztül életformáról is vall együttérző humánummal. Mindezt magas fokú, biztos, szinte virtuóz rajztudlással, néhány, pontosabban két szín, a barna és a szürke rendkívül finom árnyalataival éri el. Elismerésre késztet művessége. És még valami a megjelenítési máziban, ami egyénien sajátos vonása. Egyes felületen anélkül, hogy elvesztenék konkrét jelentésüket, anélkül, hogy kiszerkeselnénak az egészből, önálló, elvont életet élnek. Nagyobb sík felületeinek gazdagságára, absztrakt szépségére, izgalmasságára gondolok. A folt, a ritmus, és plasztikai hatás éltjein teremtett mikrovilág szemünkön túl fantáziáinkat is megmozgatja. Mindezzel Fejér Csaba, az etikai alapok érintése nélkül, új színekkel gazdagította a Vásárhelyi iskolát. Egy évtizednyi alkotó munkájának eddigi eredményei, igényessége és következetessége megalapozzák a jövő, a további évtizedek iránti reményeinket. DÖMÖTÖR JÁNOS