Hézső Ferenc festőművész kiállítása (Műcsarnok Kamara terem, Budapest, 1972)

A művésznek, önnön mércéje és a közvetlen barátok inkább dicsérő mint elemző megjegyzése mellett, a nyilvános bemutatkozás, a kiállítás jelenti alkotó tevé­kenységének igazi kontrolját. E próbatételre lehet „fe­lülemelkedve", lehet félve, és lehet becsületesen ké­szülni. Hézső Ferenc az utóbbiak közé tartozik. Művé­szete, eddig elért eredményei szemléletesen bizonyítják, hogy csak a vállalt feladat igazsága és a megfelelni akarás őszinte emberi és művészi erőfeszítései jelent­hetik az értékteremtés alapját. Kétes siker lenne a jó vagy rossz indulatú megjegyzések segítő vagy ártó szándékán felülemelkedni, s épp ilyen öncsalást ered­ményezne a félénk bizonytalanság is. Hézső Ferenc festészetének meghatározói között éppen a súlyos, önként vállalt erkölcsi elkötelezettség, az „alföldi­ hagyomány" a legerősebb. A XX. századi ma­gyar művészet jellegzetesen magyar „iskolája” éppen etikai tartásának öröklődése révén vált hagyománnyá; a legkritikusabb időben is a képzőművészethez való kötődést jelentette. Az alföldi hagyományokhoz való kötődésben két alap­vető magatartás­formát különböztethetünk meg. Van aki belső indítékból, az érdeklődés mélységét és a ki­fejezés eszközeit is átvéve kötődik tájhoz, emberhez. Mások a továbbalakítás igényével vállalják alföldi in­díttatásukat, a környezet és az örökség meghatározói csak alapnak tekintik, s végeredményben tevékenysé­gük nyomán gazdagodott, hajtott új hajtást „az Al­földi iskola". Hézső Ferenc is ez utóbbi utat válasz­totta. A néhány évvel ezelőtti, Csók Galériabeli bemu­tatkozása — amelynek egyik kiemelkedő, sok nyilvános próbát kiállt műve a Bütykös című alkotása volt — már elénk tárta azokat a jellegzetes vonásokat, amelyek önálló művésszé avatták Hézső Ferencet. Képeinek építkezésében, a formák színek rendszerében még több volt a múltat jelentő hagyományhoz kötődés de telje­sen új elemként vallott a fiatal művész törekvéseiről a gondolati igényesség, az emberek a környezet és tár­gyak megjelenítésében már nem a folklór divat igénye, hanem az e századnak is tanulságot jelentő tartalmi elemek kibontakoztatása, megfestése volt művészi szándéka. Az elmúlt években tovább érlelődött, s következetes kutatás útján erősödött a választott út következtében kialakult festői nyelvezet. Hézső Ferenc jutott talán a legtovább azok között, akik az alföldi realizmust tar­talmi vonatkozásaiban vállalják, de ugyanakkor a for­mában a dekoratívabb eszközök, sommásabb, és eleve­nebb, színekben is gazdagabb világát alkalmazzák Nem könnyű feladat ez, hiszen az oldódás nagyon könnyen feloldódást is jelenthet, a dekoratívitás pro­dukcióvá válhat. Hézső Ferenc festészetében a gondo­latiság a szinte panteisztikus ember és táj­szeretet maradt a fundamentum, az újonnan sajátjává vált ki­fejezési eszközök nem önmagukért élnek, hanem festői igényességét szolgálják. Mesteri módon tudja felele­veníteni a népi formaalkotás törvényeit, a szinte szőt­tesek faktúrájára emlékeztető képeken a paraszti élet bölcs harmóniáját, a tárgyak csendéletben megörö­kített viszonylataiban az emberi kéz alkotó erejének hitelét. Érdekes tény, hogy e szellemben alkotott művek első jelentkezésekor sokan kérdően álltak, nem értették, talán nem is szerették a képeket. Ha „alföldi téma" szerepelt túl modernnek, ha korunk gondolati kérdése jelent meg túl „parasztosnak" érezték a művész esz­közeit. Nem a kétkedőknek volt igazuk! Sokkal inkább az az igazság, hogy Hézső Ferenc a nehezebb megol­dást választotta, s nem a külső igénynek, hanem saját útja törvényeinek engedelmeskedett. Választása helyes­ségének és elért eredményeinek e tárlat s a még szé­lesebb bemutatkozást biztosító TV szereplés minden bizonnyal visszamenőleg és előre is meggyőző igaz­ságot fog szolgáltatni. BERECZKY LÓRÁND

Next