Kolosváry Bálint kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1972)
Kolosváry Bálint művészete számomra a világ egyik legparadokszabb jelensége. A kövér soványság, a gazdag aszkétaság, a milliárd hajszálvékony vonalat egymás mellé húzó számítógép, és a legeredetibb kisgyerek legfelnőttebb játéka egyszerre. Függőleges tengelyek, megfehéredett, elfeketedő rácsok, bordázatok, elnyűhetetlen kis papírcsákó-vitorlások, melyek minden versenyt megnyernek, pedig nem is fúj a szél; egymásba száradó gyönyörű kavicsok, megmérhetetlen, ugyanakkor soha meg nem kerülhető hegyek, sziklák. Minden éjjel arra járok, és olyankor mindig megtelnek emberrel ezek az ember nélküli tájak, mert az üzenetek, melyeket Kolosváry geometriája közvetít számomra, az élő kövek, az élő víz, az élő elidegenedés, az élő megbarátkozás üzenetei. Az ember hiányával megterhelt „holt tengerek", „kövek”, „árnyékok" elhengergetik terjengős dolgaimat barlangjaim elöl, feltámasztanak, kijövök a sötétből, s emberszabású ember fiának érzem magam, mert a legtisztább formák befogadásával részt vehettem egy könyörtelenül egyszerű, ugyanakkor könyörtelenül a végtelent reprodukáló teremtési aktusban. Valahol egyszer a következő képletet olvastam: szépségegyenlő originalitás, szorozva komplekszitással. Kolosváry a legnehezebb feladatot vállalta magára; a legegyszerűbb tematika és a legminimálisabb elem-rendszer, elem-minőség igénybevételével dolgozik. Ennek ellenére tájai olyan originálisak, hogy tengerei, hegyei, kövei, völgyei egyedül és kizárólag csak az ő egyszeri és utánozhatatlan világának tengerei, hegyei, kövei, völgyei lehetnek. Ami pedig a komplekszitást illeti, ezek a tájak olyan bonyolult, sokrétegű alakzatok, modell-formájuk olyan zárt, befejezett egészet alkot, minden vonal vagy pontelemük annyira „archimedesi pontja" az egésznek, hogy el kell hinnem, valóban igaz a képlet. Szépség egyenlő Kolosváry tájai, szorozva Kolosváry pontjaival, vonalaival. Hernádi Gyula