Kolosváry Bálint kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1972)

Kolosváry Bálint művészete számomra a világ egyik legparadokszabb jelensége. A kö­vér soványság, a gazdag aszkétaság, a milliárd hajszálvékony vonalat egymás mellé húzó számítógép, és a legeredetibb kisgyerek legfelnőttebb játéka egyszerre. Függőleges tengelyek, megfehéredett, elfeketedő rácsok, bordázatok, elnyűhetetlen kis papírcsákó-vitorlások, melyek minden versenyt megnyernek, pedig nem is fúj a szél; egymásba száradó gyönyörű kavicsok, megmérhetetlen, ugyanakkor soha meg nem ke­rülhető hegyek, sziklák. Minden éjjel arra járok, és olyankor mindig megtelnek emberrel ezek az ember nélküli tájak, mert az üzenetek, melyeket Kolosváry geometriája közvetít számomra, az élő kö­vek, az élő víz, az élő elidegenedés, az élő megbarátkozás üzenetei. Az ember hiányával megterhelt „holt tengerek", „kövek”, „árnyékok" elhengergetik ter­jengős dolgaimat barlangjaim elöl, feltámasztanak, kijövök a sötétből, s emberszabású ember fiának érzem magam, mert a legtisztább formák befogadásával részt vehettem egy könyörtelenül egyszerű, ugyanakkor könyörtelenül a végtelent reprodukáló terem­tési aktusban. Valahol egyszer a következő képletet olvastam: szépség­egyenlő originalitás, szorozva komplekszitással. Kolosváry a legnehezebb feladatot vállalta magára; a legegyszerűbb tematika és a leg­minimálisabb elem-rendszer, elem-minőség igénybevételével dolgozik. Ennek ellenére tájai olyan originálisak, hogy tengerei, hegyei, kövei, völgyei egye­dül és kizárólag csak az ő egyszeri és utánozhatatlan világának tengerei, hegyei, kö­vei, völgyei lehetnek. Ami pedig a komplekszitást illeti, ezek a tájak olyan bonyolult, sokrétegű alakzatok, modell-formájuk olyan zárt, befejezett egészet alkot, minden vonal vagy pont­elemük annyira „archimedesi pontja" az egésznek, hogy el kell hinnem, valóban igaz a képlet. Szépség egyenlő Kolosváry tájai, szorozva Kolosváry pontjaival, vonalaival. Hernádi Gyula

Next