Lelkes Márk szobrászművész (Budapest, 1972)

Tiszta, hideg város rejtette a kis kollégiumi zugot, ahol Kelet-Európa fiatal művészei és tekergői kaptak olcsó szállást nagy népsűrűségben. Félig a cso­magunkon heverve a tömegben, egymás mellett próbáltunk Márkéval pihenni. Ő rögtön elaludt és belekezdett éjszakai műsorába. Horkolását gyakran és a legmeglepőbb módon szakította félbe drámai üvöltésekkel, kapálózással, rugdo­­sással, felülésekkel, hahotázással ... és mindennel, amivel ébreszteni lehet. Én az éjszaka maradékát az egyetlen szabad helyen, egy radiátoron ülve töl­töttem el. Azon töprengtem, hogy miként lehet egy bivalyerős emberben ennyi feszültség, miért harcol még álmában is és hogy mivel küzd egyáltalán. Ezek után sok, akciókban és interakciókban bővelkedő évünk telt el, míg hirtelen jött a kérés, hogy próbálják meg max. 4000 karakter terjedelemben ráközelíteni Lelkes Márk szobrainak, és tetteinek lényegére. Azóta, ha becsukom a szemem, szobrokat látok. Egy kíváncsi ember munkáit. Egyensúly-kísérleteket, amiféléket tudtommal még senki sem teremtett. Nem veszem le behunyt te­kintetem róluk, nehogy közben felboruljanak. Színes köveket látok és tünékenyen felfénylő, elhomályosodó, majd ősmaradvánnyá töredező felületeket. „Vasárnap délután”, „Noé bárkája", „Napcsapda”, „Látlak”... tűnnek fel sorra fejemben az opuszok, bennük új kolorista szobrászat születik. Vagy sziluett rajzai ugrottak volna ki a síkból kétnézetű hologramokként a levegőbe? Térbeli minimalizmusuk meggyőző koherenciával hullámzik együtt jelentésükkel. Hajók, állatok, emberek, de mégis inkább görbesíkok által kimetsződő élek és irányok jelennek meg. Egy pontról felszálló alakzatok, melyek a helyben repülés művészetére tanítanak. A művész mindent megtett a kővel, amit büntetlenül el lehet vele követni. Az anyag száz arcát fejtette ki és közben talán észre sem vette, hogy a kő minden karakterében önarcképeket vázolt. Szobrainak témáiban inkább látensen, de élettörténéseiben nyilvánvalóan mutatkozik a mester egy különleges, kikerülhetetlenül jellemző arca, amely nélkül reménytelen volna megértenem rémálmait. Márk közösségek részese és „motorja”. Rengeteg tartalmas emberi kapcsolat teremtője és fenntartója. Kooperációkban, társaságokban gondolkodó, szerető családban élő idealista, aki különben jól tudja, hogy az idea halála a halogatás, így alapított művésztelepet, amit azóta emberfeletti munkával fejleszt, kollektív kiállításokat szervezett, mű­vészeti egyesületet hozott létre, sokakat segítve pályázott támogatásokért, mun­kákat szerzett, szponzorokat győzött meg, lehetőségeket tágított fáradhatatlanul. Házában művészek és pártolók találkoznak. Családtagként érezheti otthon ma­gát nála az értelmes ember. Márk egyrészt a lehetőségek szabadságát kutató önálló művész, másrészt szeretni tudása kötelezi közösségi tettekre, missziókra és felelős vállalásokra. Feltételezem, hogy e két ellentétes létforma feszültsége, a túlterheltségtől és kötöttségektől való szabadulás vágya rontja álmait és készteti felemelkedő, szabaduló formák létrehozására. Bár lehet, hogy néha magát a szabadságvágyat próbálja leküzdeni. Klasszikus belső konfliktus ez és tudtommal feloldhatatlan, de rájöttem, mi menti meg Márkot az összeomlástól. Egyszer kisfiammal egy dombon jártunk. Sötétedett. A horizont fölött az újhold ragyogott. Gyerekem még nem beszélt, ujjongva mutogatott a holdsarlóra és tisztán láttam, hogy amikor csak odanézett, nevetésre görbült a szája. A holdnak mosoly formája volt és ő visszamosolygott neki. Meggyőződésem, hogy Lelkes Márk hajó alakjai, felhajló kompozíciói is ugyanennek az archetí­pusnak a változatai. Márk nevet. Eredendő optimizmusa mosolyog át a szobrain és az életén egyaránt. Miksa Bálint

Next