Román György festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1972)
Sohasem voltak stílus problémáim. Sokat olvastam ugyan egyes művészek önéletrajzaiban efféléről, vagyis arról, amin töprengtek: a sok egymással összeütköző (és olykor némileg egymással rokon) művészeti irányzat közül melyiket válasszák kifejezési eszközül, mind belső világukhoz, mind annak érzékeltetéséhez melyik áll legközelebb; de a problémázásnak ez a módja idegen, érthetetlen maradt számomra, még abban az esetben is, ha ezt a műben magában fedeztem fel. A művész nem elsősorban feltaláló és nem epigon, e szavakkal foglalom össze a művészetnek és irodalomnak erről az oldalról vallott meggyőződésemet. Nem ismerek modern és nem modern művészetet. Giottót például modernebbnek látom, mint akárhány mai, mereven stílus irányzatban dolgozó, vagy esetleg erőszakosan új stílust teremteni akaró művészt. Csak úgy, mint például Vörösmarty Délszigetét sok mai, irodalomtörténeti alapon modernségre törekvő költőnél. Jóformán észre sem veszem, hogy az előttem lévő képzőművészeti (vagy irodalmi) alkotás absztraktnak, szürrealistának vagy minek nevezhető. Csak az eszemmel értem, hogyan lehet ez a szempontja akár laikusnak, akár művésznek, érzéseimmel nem. Kompozícióm témáinak megtalálása közben nemigen gondolok a motívum festői megoldására. Hány munkám kapcsolódik a gyermekkorhoz (úgy hogy egyesek a gyermekkor megfestőjének tartanak.) Hol voltam még abban a korban a festéstől . . . Abban az időben én sohasem ügyeskedtem a vízfestékkel vagy a színes krétával, mint annyi sok más gyermek; jó későn, a kamaszkorban vettem először rajzszenet a kezembe — kényszerből — mert mint magántanulót szabadkézi rajzból el akartak buktatni az év végi vizsgán. Vagy eszembe jutott-e a piktúra, amikor 44 decemberében betegen, éhesen bolyongtam mátrai „Hidegvölgyben". Később, jóval később évek múlva elevenedett fel bennem a hangulat a didergés, a nyavalygás, a vágy a nyugalomra, mely utóbbit téli tájban, melegvizes pocsolyában lubickoló a víz melegségét élvező, s közben a havas hajnali erdő hangulatát csöndes nyugalommal szemlélgető, némileg tán piás férfi formájában és hátterével A csavargó fürdője cím alatt egy régebben kiállított képemben meg is festettem, műtermem csöndes békéjében. Vagy: Az alvó öregasszonyok. E munkámnál éppen nem az emberszeretet mozgatta kezemben az ecsetet. Szintén a 44-es években, bujdosásaim közben nem húzódhattam meg sokáig egy helyen, mert a szomszédságban tanyázó szatyros, lepcses szájú vén háziasszonyok lestek rám, összesúgtak-búgtak a hátam mögött, úgyhogy rövidesen odább kellett állnom. Andor is inspirálhatja a művészt, az élmény megszerzése közben is, utólag, munka közben is. Akad erre elég példa. Ember vagyok, mászkálok a világban, ez az, amaz történik velem, emberekkel találkozom össze, különböző tájakra vetődöm, álmodom egyes dolgokhoz hangulati élményket, mások felett közömbösen átsiklom, amikről úgy érzem, meg kell örökítenem, vászonra vetem egyszer. Sokan — úgy ahogy mások a gyermekkor festőjének — az álmok piktorának tartanak. Pedig hát másként áll a dolog. Mindenekelőtt, az álom az életből táplálkozik: tájak, fák, emberek, állatok stb. szerepelnek benne. Azonkívül: Valamiféle belső szervi ok, esetleg jó vacsora, anyagi gondok, betegségtől való félelmek következtében az alvás olykor szóval nehezen elmondható, konkrétan meg nem fogható hangulatokat vált ki az alvóból. Ha ehhez álom járul, s ha a hangulat eléggé intenzív, az így keletkezett, sűrített álombéli élmény sokszor erőteljesebb, bensőségesebb, mint az ébrenlét látottjai. Hiszen a hangulat szülte a képet, nem fordítva az élmény intenzitása hozta létre, szinte ürügyszerűen a neki legmegfelelőbb látványt, történést. Végeredményként azt mondhatom: álom vagy egyéb ok művem szülőanyja, számomra egyre megy. Munkáimon sem ismeri fel ezt senki. Nincs festői stílusom. Nem is törekszem rá. Sőt azt is mondhatnám: legjobb esetben megértő elnézéssel figyelem mások ilyen törekvéseit. Minthogy azonban műveimet ugyanaz az agy sugalmazta, ugyanaz a kézmozgás vetette vászonra, akár törekedtem rá, akár nem.