Altorjai István festőművész kiállítása (Képcsarnok, Pécs, 1973)
előre jelzi az elkövetkező sikereket. tóvá. Leginkább környezetéhez kötődik. Észrevev A művészetek közül a képzőművészet az egyik a leghosszabb tanulmányi időt, szorgalmas kitartást, soha nem bizonytalankodó elkötelezettséget igénylő művészeti ág. Ezért ebben a mesterségben nincsenek „csodagyerekek”; kemény munka során, szinte a férfivá válással egyidőben határozódik meg az alkotó karaktere, jelentkezik a műveken mérhető önállóság, az egyéni látásmód színeken, formákban ölt testet. Altorjai István is, teljes rangúan csak öt éve tagja képzőművészeti életünknek. 1967-ben fejezte be tanulmányait, s a főiskolai éveket követően küzdött meg a mesterség teljes birtokbavételével. Először az ország más vidékén, majd szülővárosába, Pécsre visszatalálva, kereste meg az egyéniségéhez legjobban kötődő forma- és kompozíciós törvényeket. A pályán való indulás keserűséget okozó buktatóit, s a felszabadult örömet szerző sikereket egyaránt megismerve vált önálló alkoszt és szereti - talán különös meghatározó szerepet szánva - az ember mindennapjait övező, annak ritmusát jelző egyszerű használati tárgyakat. Következetes szigorúsággal épített csendéletein a használókról szólnak az eszközök, s az egyszerű forma ellenére is ünnepélyessé válva, az értelmesen tevékenykedő ember jelképeként jelennek meg, annak hirdetőivé emelkednek. Ez a művész ars poétikája is. Tehetségével, etikailag is elkötelezettséget vállaló magatartásával mai világunkról, a jelen valóságunkat nap mint nap újra teremtő ember munkájáról vall alakító szándékkal. Ez a kiállítás is - minden bizonnyal - egyértelműen igazolni fogja vállalását, s egyben megszabja azt az utat is, amelyen a fiatal művész még inkább kibontakoztathatja tehetségét. Eddigi eredményei adnak ehhez biztosítékot, s felkészültsége már