Derkovits Gyula (Derkovits Gyula Emlékház, Szombathely, 1973)

DERKOVITS GYULA EMLÉKE Huszonöt esztendeje már, hogy Roxi Józsefnek, az egykori szocialista művész­­csoport tagjának a kezdeményezésére a Fővárosi Képtár megrendezte Derkovits Gyula emlékkiállítását Szombathelyen. Roxi azilőtt a helyi napilap szerkesztője volt, s a tárlat megnyitását az emléktábla leleplezésének idejére javasolta. Der­kovits özvegye, Dombai Viktória azzal tette emlékezetessé az ünnepséget, hogy az akkor már posztumusz Kossuth-díjjal kitüntetett művész hagyatékából egy grafikai sorozatot ajándékozott a szombathelyi képzőművészkörnek. A kiállítás­nyitásra, az emléktábla avatására eljött a kultuszminiszter kommunista és szo­ciáldemokrata államtitkára, az esemény publicitása országra szóló volt. Tizenegy évvel később, Derkovits Gyula halálának negyedszázados, a Magyar Tanácsköz­társaság négy évtizedes fordulóján Szombathely több napon át tartó program­mal emlékezett meg a szocialista művészet nagy példaképéről. Azóta folyamato­san és sokoldalúan foglalkoznak szülővárosában Derkovitscsal, gyűjtik műveit, a rá vonatkozó adatokat, s most egy emlékház berendezésével teremtettek lehe­tőséget állandó jelenlétének biztosítására. Mint országosan, Vas megyében is sok minden történt Derkovits életműve tanulságainak tudatosításáért, de miként or­szágosan, úgy Vas megyében is sok mindent el kell még végezni ahhoz, hogy a szocialista képzőművészetnek derkovitsi megvalósulása társadalmi erővé váljék, s magában a szakmában is főáramlattá általánosuljon. E tanulságok értelmezése még mindig nem elég egyértelmű, a félremagyarázásnak, a mellébeszélésnek még számos megnyilatkozása akadályozza a pártosság érvényesülését. A kultu­rális forradalom végigviteléhez valóban idő kell, Derkovits igazának képviselete ma is állhatatosságot kíván. Derkovits Gyula életművének kialakulása korunk művészetének legégetőbb kérdéseire, a szocialista művelődés legkényesebb vitaanyagára ad választ. A ha­ladó festészeti ízlés és a társadalmi problematika összetartozása kap magyaráza­tot működésével. Festményei, metszetei, rajzai, vázlatai a húszas évektől a festő haláláig, 1934-ig félreérthetetlenül feltárják a képzőművészet forradalmi fejlő­désének az útját. Azt az örök és elvitathatatlan törtvényszerűséget, mely a művé­szetet szociális jelenséggé teszi, s az igazi tehetséget közéleti érdeklődésűvé fej­leszti. Persze, a tendencia még nem avat senkit se mesterré, ám az esztétikai, ideológiai meggyőződés emberi hitelt szerezhet az alkotásnak, a mű lenyűgöző erejét ellenállhatatlanná fokozhatja, de csak akkor, ha a művészet minőségi szempontjait a legigényesebb mértékben is kiállja. Derkovits Gyula példájának tételes érvényét most is hangoztatni kell. Oszt­hatatlan egységbe olvasztotta a művészeti és társadalmi forradalom eszméit. A stiláris lázadás és a proletár osztályharc együtt tisztult benne teremtő mun­kává, maradandó eredménnyé. Érezte a felszabadulás szükségét a piktúra avult és túlhaladott áramlatai­val szemben, s ugyanakkor szolidaritást vállalt a szegények, a dolgozók politi­kai küzdelmeivel. A laza festőiség, a csacska színesség, az olcsó mesélőkedv

Next