Derkovits Gyula (Derkovits Gyula Emlékház, Szombathely, 1973)
DERKOVITS GYULA EMLÉKE Huszonöt esztendeje már, hogy Roxi Józsefnek, az egykori szocialista művészcsoport tagjának a kezdeményezésére a Fővárosi Képtár megrendezte Derkovits Gyula emlékkiállítását Szombathelyen. Roxi azilőtt a helyi napilap szerkesztője volt, s a tárlat megnyitását az emléktábla leleplezésének idejére javasolta. Derkovits özvegye, Dombai Viktória azzal tette emlékezetessé az ünnepséget, hogy az akkor már posztumusz Kossuth-díjjal kitüntetett művész hagyatékából egy grafikai sorozatot ajándékozott a szombathelyi képzőművészkörnek. A kiállításnyitásra, az emléktábla avatására eljött a kultuszminiszter kommunista és szociáldemokrata államtitkára, az esemény publicitása országra szóló volt. Tizenegy évvel később, Derkovits Gyula halálának negyedszázados, a Magyar Tanácsköztársaság négy évtizedes fordulóján Szombathely több napon át tartó programmal emlékezett meg a szocialista művészet nagy példaképéről. Azóta folyamatosan és sokoldalúan foglalkoznak szülővárosában Derkovitscsal, gyűjtik műveit, a rá vonatkozó adatokat, s most egy emlékház berendezésével teremtettek lehetőséget állandó jelenlétének biztosítására. Mint országosan, Vas megyében is sok minden történt Derkovits életműve tanulságainak tudatosításáért, de miként országosan, úgy Vas megyében is sok mindent el kell még végezni ahhoz, hogy a szocialista képzőművészetnek derkovitsi megvalósulása társadalmi erővé váljék, s magában a szakmában is főáramlattá általánosuljon. E tanulságok értelmezése még mindig nem elég egyértelmű, a félremagyarázásnak, a mellébeszélésnek még számos megnyilatkozása akadályozza a pártosság érvényesülését. A kulturális forradalom végigviteléhez valóban idő kell, Derkovits igazának képviselete ma is állhatatosságot kíván. Derkovits Gyula életművének kialakulása korunk művészetének legégetőbb kérdéseire, a szocialista művelődés legkényesebb vitaanyagára ad választ. A haladó festészeti ízlés és a társadalmi problematika összetartozása kap magyarázatot működésével. Festményei, metszetei, rajzai, vázlatai a húszas évektől a festő haláláig, 1934-ig félreérthetetlenül feltárják a képzőművészet forradalmi fejlődésének az útját. Azt az örök és elvitathatatlan törtvényszerűséget, mely a művészetet szociális jelenséggé teszi, s az igazi tehetséget közéleti érdeklődésűvé fejleszti. Persze, a tendencia még nem avat senkit se mesterré, ám az esztétikai, ideológiai meggyőződés emberi hitelt szerezhet az alkotásnak, a mű lenyűgöző erejét ellenállhatatlanná fokozhatja, de csak akkor, ha a művészet minőségi szempontjait a legigényesebb mértékben is kiállja. Derkovits Gyula példájának tételes érvényét most is hangoztatni kell. Oszthatatlan egységbe olvasztotta a művészeti és társadalmi forradalom eszméit. A stiláris lázadás és a proletár osztályharc együtt tisztult benne teremtő munkává, maradandó eredménnyé. Érezte a felszabadulás szükségét a piktúra avult és túlhaladott áramlataival szemben, s ugyanakkor szolidaritást vállalt a szegények, a dolgozók politikai küzdelmeivel. A laza festőiség, a csacska színesség, az olcsó mesélőkedv