Kóka Ferenc festőművész kiállítása (Csók István Galéria, Budapest, 1973)
Egy kép megfestése nem előre meghatározott terv szerint történik. A modern festészet alapvető magatartása rejlik ebben a tényben. Egy lecsöppent festékfolt is kindulópontja lehet valaminek, fantáziánktól, képzelőerőnktől függ, hogy mi lesz belőle. Leonardo da Vincit is foglalkoztatta már a vizuális gondolkodás mechanizmusa: „Nézzétek a koszos és omladozó falakat, csaták, emberek mozdulatai, szokatlan arckifejezések rajzolódnak ki előttetek és a dolgok végtelen kavargásában az értelem új találmányokra bukkan.” Valóban a végtelenek szeszélyes játéka folytán a dolgok végtelen kavargása rajzolódik ki a festő előtt. A kiindulási pont akkor jó, ha a foltok, vonalak és színek sokaságáról beszélhetünk, amikből a festő vizionálása révén úgyszólván minden lehet. Ekkor következik a sokféle lehetőség közötti választás, a döntés gyötrelme amely már az alkotói etika kérdését veti fel. Rendkívül nagy szerepe van ebben a festői látásmódban a szürrealizmus által felfedezett pszichoautomatizmusnak. A festő a kép alkotása közben el kell, hogy jusson egy értelmes összegezéshez, mert a színek, foltok és vonalak sokasága kaotikus állapot, a szem és a lélek kontroll nélküli rögtönzései, improvizációi, az esetlegeségek és véletlenek halmaza. Ez a káosz hordalékával együtt inspiratív erővel hat a festő fantáziájára, erre az ösztönös-tudatos rendezőre. Ebben az eleven káoszban a festő képzelőereje dönt és mintegy körülhatárolja a szubjektum számára egyedül lehetséges megoldást. A festő bármily mértékben kiszolgáltatja magát a véletleneknek, a kép befejezésekor szükségszerűen egy olyan sajátos emberi lényeg realizálódik, amely állandó. A kép egy bizonyos ponton túl már önmagát diktálja, alakítja, a festő mintegy vezérli ezt a folyamatot. Lassan elérkezünk ahhoz a pillanathoz, amikor mindkettő, festő és kép kiszabadulnak egy görcsös állapotból, a kép összeáll, lélegezni kezd, lehántva magáról az esetlegest, a véletlenektől eljut a törvényszerűig, a káosztól a rendig, létrejön az a szellemi sugárzás, amely a legfőbb örömök forrása. A kép befejező stádiuma ez, orfikus pillanatokat felidéző. Megvalósult a csoda és a festő azzal szorongó érzéssel lép tovább, vajon sikerül-e mégegyszer felidézni ezt a csodát? ,,A csoda mindig szép, bármely csoda szép sőt csak a csoda szép.” vallotta André Breton.