Mácsai István festőművész kiállítása (Csók István Galéria, Budapest, 1973)
MÁCSAI ISTVÁN KIÁLLÍTÁSA ELÉ D. Fehér Zsuzsa dr. század emberének jellemzését elvégzi, lélektanát tanulmányozza. A színek patikamérlegen mért egyensúlya, a sík és tér bonyolult viszonylatainak elemző alkalmazása, és nem utolsósorban a rend, a mérték képi főszerepe választja el az egyszerű valóságábrázolástól Mácsai képeit. Alakjai a számukra rendelt irreális térben nem a kép belseje felé, hanem kifelé, a néző felé terjeszkednek, mintha az arcukon, a szemükben kifejeződő érzelmek csak hozzánk szólnának. Ezt a feltevést nemcsak az elégikus hangulat erősíti, amely a virágok, gyümölcsök, kagylók, lepkék képi konzerválását, az élő modellek tárgyiasítását körüllengi, hanem a színadás, a drapériák és testek viszonya, s néha a bizarr motívumtársítás is. Minden részletében átgondolt Mácsai alkotómódszere, amely a lefestéstől a megfestésig sok fokozaton át jutott el. De ma sem csupán a finomítás, a cizellálás szépségével, felszíni munkálataival lep meg, hanem a valóság újabb rétegeinek feltárásával. Legutóbb 1965-ben láthattuk Budapesten gyűjteményes kiállítását. Az azóta eltelt nyolc esztendőben kortárs festészetünk meglehetősen széles skálán, végletek között vergődött, a szertelen, indulatos formáktól a geometrikus absztrakcióig. Mácsai István művészete, lényegét tekintve nem változott, fejlődése nem írt le váratlan vargabetűt ez alatt az idő alatt. Tisztább, nemesebb, egyszerűbb lett. Valóságábrázolása megőrizte a szigorú természetelvűséget, de ma sokkal inkább öszszetett, mint korábban. Ez a festői megismerés folyamatának eredménye. A művész, aki az egykori németalföldi kismesterek alázatával és objektivitásával figyeli a XX. század embereit, tárgyait, jelenségeit, arra is képes, hogy kívülről, szinte idegenként ábrázolja jellegzetességeiket. A bonyolult tartalomból érthető képletet alakít ki. S bár művészetének bírálói közül néhányan a szürrealizmus útját ajánlották neki. Mácsai nem lett szürrealista. Szemléletében, páratlan rajzi tudásában észre kell vennünk azonban az eszszenciálódást, a színek kiteljesedését és a rendnek rendszerré fejlődését. Miben mutatkozik meg festészetének rendszere? Elsősorban a téma iránti hűségben. Csendéleti témák, akt-kompozíciók, városképek és portrék foglalkoztatják ma is. De az irreális térben megjelenő reális figurák, vagy már-már díszletté egyszerűsödő háttér előtt megjelenő modellek a csendnek, a nyugalomnak, kiegyensúlyozottságnak alig elképzelhető légkörét árasztják: a meditáció, a befelé figyelés segítségével saját lelkiállapotukat szuggerálják a nézőbe. Ez a fajta elemző ábrázolás pihentet, elgondolkoztat és többféle értelmezésre is lehetőséget ad. A látvány véletlen elemei ugyanis a a képbe már szigorú kompozíciós megfontolások után kerülnek, de s így lényegüket is megváltoztatják. Plasztikusan formált alakjai és tárgyai mögül az atmoszférikus tér eltűnik, s a figurák néha a szürke síkfelülettel, néha a drapériákkal, a kiegészítő tárgyakkal kapnak ellenpontozást. A városképen az épülethomlokzatokon szabad szemmel nem látható ornamentikájának mikroszkopikus pontosságú rajza, mívesen megmunkált felülete — bármily furcsán hangzik — egyfajta elidegenedés mozzanatait rögzíti. Mert a naturalistának vélt valóságábrázolásában a festő kivonulása is érzékelhetővé válik; az áhitat mellett a fintor is megjelenik, amellyel a kor megfejthetetlen kérdéseire választ keresve, eljut az irreális rendig. Csendéleteibe összeválogatott tárgyai érzelmeket, hangulatokat fejeznek ki, de a küzdelem nyomait is magukon viselik, amelylyel az illanó látványokat és jelenségeket az öröklétbe kényszeríti. Az ellentmondás tulajdonképpen a festő és kora között feszül, s a mai tartalom és a klasszikus formálás ütköztetésében nyilvánul meg. Hajszálvékony ecsettel festett, a részleteket finom kalligráfiával hangsúlyozó kompozíciói a modern művészet formaeszközeit használják fel. Alakjainak térbeli megformálása csak felületes szemlélő számára jelentheti a régit, az elavultat. Meggyőző, de nem erőszakos, inkább indifferens az a látásmód, amellyel a