Somogyi-Soma László festőművész kiállítása (Mednyánszky Terem, Budapest, 1973)
ECSERY ELEMÉR DÓZSA EMLÉKE Yf ' \fyr WT ■ »V i m HL a t, 1 * Somogyi-Soma László hazai képzőművészetünk számottevő egyénisége. Festészetének egyik pozitív tulajdonsága az, hogy nem köti magát stíluskategóriákhoz, intuitív felismeréseit őszinte és spontán invencióval festi ki önmagából. Egyik divatos modernista áramlatnak sem kötelezi el magát, éppen ezért tud valóban korszerű lenni. Festői eszközeinek kelléktárában jelen vannak századunk egyetemes nagy stílustörekvései, anélkül azonban, hogy azok bármelyikének is tételes követőjévé válna. Ezért van az, hogy egyik képén a kubizmus tanulságai (Vörös-szürke csendélet), másokon viszont az expresszív (Dózsa, Vietnami kereszt), vagy éppen a szürrealisztikus (Túlélők, Körhinta, Golgotha, Lecsonkolt fák) formajegyek dominálnak. Olyan összetett művészetről van itt szó, amelynek egyedüli és döntő kritériuma a tartalom elsőbbsége, s amely azután törvényszerűen teremti meg a maga adekvát formáját. A mindenkori művi megjelenítésnél intellektusa is segítségére siet, de ugyanez a kiművelt individuum könnyíti meg számára a többnemű stiláris kifejezőeszközök egyneművé nivellálását is; azt a művi homogenitást, amit csak eredeti művészegyéniség képes megteremteni. Festői munkássága tartalmi és formai összetevőinek gazdagságában különleges hely jut jellegzetes színkultúrájának. Táblaképeiről nem harsognak a színek, pelettájának festékanyagát leszűkítve és ökonomikusan használja, és mégis valamennyi művének van sajátos színbeli ütése. A festmények spektruma nála többnyire két alapvető színre, a barnára és a kékre épül. E két fő színnek azonban igen széles skáláját és finom árnyalatait alkalmazza, mintegy bizonyítva azt a régi tételt, hogy a festőiségnek nem a tarkaság a fokmérője, s hogy a vérbeli festő kevés színnel is képes kifejezni magát. Redukált színvariánsai hiányérzet nélkül közvetítik legmélyebb érzéseit, mindazokat az élményeket, amelyeket a külvilág jelenségei váltanak ki belőle, és azokat átlényegített drámai katarzissal jeleníti meg. Ha esztétikai kvalitásain túl Somogyi-Soma László képeit mégis valamiféle kategóriához kellene sorolni, akkor leginkább a szimbolikus művészet körébe utalhatnánk. Abban az értelemben, hogy az optikai világkép megőrzi valós formáját, hogy a látomásokon és a szimbolikán belül nemes emberi tartalmak realizálódnak, és mindenki számára egyértelműen befogadhatóak. Nem a rosszul értelmezett közérthetőségre degradáltan, hanem úgy, hogy a művi absztrahálás törvénye is jelen legyen, méghozzá a lehető legmagasabb fokon. Bizonyára akadnak olyanok, akik Somogyi-Soma László művészetétől az optimizmust kérik számon. A derűlátásnak — persze, ha igaz és nem hazug — helye van és lehet a műalkotásban. Ez a hely éppen ezért csak lehetőség és nem értékmérő. A mi művészünk alkata nem optimista, ezért lelhetők fel alkotásaiban gyakran egy szorongásos lelkiállapot visszatükröződései. Szimbolikusan vagy látomásszerűen átsejlő depressziói azonban mély humanizmussal telített mementók, olyanok, amelyek morális értékét az emberiség sorsáért való aggódás és felelősségérzet hitelesíti. Ez a művészet őszinte emberi megnyilatkozásán és egyedi kvalitásain túl, egyik értékes lehetősége a realista alkotómódszernek. HÁROMKIRÁLYOK