Balogh András festőművész kiállítása (Szőnyi István Terem, Miskolc, 1974)

Balogh András Budapesten született 1919-ben. A Képzőművészeti Főiskolát 1946- ban végezte, ahol Burghardt Rezső tanítványa, majd tanársegédje volt. Önálló kiállításai Budapesten 1947, 1959 és 1963-ban, Debrecenben 1967, Nagy­kanizsán 1969, Zalaegerszegen 1970, Egerben 1972-ben voltak. Mint meghívott művészt az 1971-ben rendezett Firenzei Nemzetközi Biennálén aranyéremmel tüntették ki. Külföldön önálló kiállításokkal szerepelt: 1971-ben Bissingenben (NSZK), Firenzé­ben 1973-ban, Milánóban 1974-ben. Csoportos kiállításokon Stuttgart 1973, Hamburg 1973, Stresa, Como, Verona, Fi­renze városokban szerepelt 5—10 művével, 1971 és 1973 között. Képei a Magyar Nemzeti Galériában, vidéki múzeumainkban, valamint olasz, né­met, amerikai, kanadai és ausztráliai magángyűjteményekben vannak. Mint egyetemi docens a Kertészeti Egyetem művészettörténet és esztétika tanára. Több könyve és számos cikke jelent meg a táj- és kertesztétika témakörében. Balogh András valóban mestere festészetének. Nemcsak azért, mert gazdag for­maadásában művei emberi értékeket tartalmaznak, kiváltképp intellektuálisakat és költőieket, de azért is, mert stílusának összetevői összhangban állnak egymással. A belső világ és tárgyi tükrözésének kölcsönhatása, nála egységes vízióban ötvö­ződik. Olyan látomás, melyben a tudatalatti legmélyebb rétegeiben szunnyadó tartalmak és azok átlépése az érzelmi síkról az értelmi síkra, metaforákban és ké­pekben ölt testet, a romlatlanság, az igazság és a szépség utáni vágy sarkalló ha­tására. Festészetének erkölcs-esztétikai küldetése abból a lelkünk mélyén elültetett eszmé­ből ered, hogy végére akarunk járni az alkotás reflexióiban és az elmélyedésben a valóság teljes megismerésének. Alapvető gondolata sajátosan Bergsoni: „a lélek színről színre látása a lélek által”. A költői képzelőerő bűvös játéka ez, mellyel a látott világ ürügyén meg tudja jeleníteni a láthatatlan világot. A tudatalatti és az álom lélektanának segítségével, keresi a lélekben és az érte­lemben rejtőző lehetőségek visszaszerzését — azokét a lehetőségekét, melyeket az emberi viszonylatok a tapasztalás erejével sugalmaznak. Keresi az igaznak, a szépnek és újnak rejtetten is hiteles költészetét, melyet a racionalizmus krízise megzsarolt, de amely minden érzelgősség vagy félműveltség nélkül most új erőre kap a művészet fényében, tele azzal a meggyőződéssel, hogy túl a kézzelfogható ta­pasztaláson, mélységes valóság van bennünk, és azt várja, hogy az értelem és a lélek messzeségeiből kiszabadítva, felidéződjék és leplezetlenül napvilágot lásson. „Nem azért születtünk — mondja Balogh — hogy összegyűjtsük a világ szépségeit, hanem, hogy új szépségeket helyezzünk el benne.” Erre a felismerésre alapozva, úgy tűnik, művészi akarata és költői érzése arra lel­kesíti, hogy túlszárnyalja a valóságot és keresse a szépséget, mely mindig új az életben és az erkölcs-esztétikai tudatban. Ezért művei tematikájának mélyén min­dig felismerhető a lélektani motívum, mely újra felszenteli a művésznek és köl­tőnek azt a jogát, hogy az emberi lélek ön­tudatlanságának homályából felderítet­len motívumokat és tartalmakat hozzon fel, vagy képzelete szabad áradását, mely­nek segítségével az ember az irreálisát, mint saját belső világának következmé­nyét éli át, és így művészete, mintegy a belső élet folytatójává válik a vásznon. Művei a festészet lényegét veszik célba, az emberi létet, mely a valóság megisme­réséből áll, megismerni pedig annyit tesz, mint túllépni tudásunk és képessé­geink korlátait, megsejteni a tartalmakat, melyek a tudat különböző pontjain fel­bukkanva vonzzák egymást és anélkül, hogy elveszítenék sajátos jellegüket, egybe­hangolódnak és megörökítődnek az elmében; eközben új lelki valósággá alakulva, újra a művészi és költői alkotóerő forrásává válnak. Esztétikai alaptétele és festé­szetének félreismerhetetlenül szimbolikus álomvilága az alapvető emberi érték fel­ölelésére irányul és azt a szándékot mutatja, hogy visszaszeressük azokat a való­di, természetes, emberi, költői és ideális értékeket, melyektől a modern élet és a consum társadalmak hedonisztikus materializmusa eltávolodott. Műveinek távlataiban az igazság, az ártatlanság és szépség utáni vágy jelképeit és hasonlatait sejtjük. A távlati rövidülések nem érnek véget magukban az ala­kokban; éppen a környezethez illeszkedő kapcsolódásaik által rajzolódik ki és valósul meg az a vízió, mely ki tudja fejezni az álmok találkozását a teljes való­sággal. Több ez, mint az esztétikában szokásos jelképesség. Kifejező formái, képekbe te­szik át a lelki és érzelmi élet együttes értelmét. Így az alakokra ruházott jelenté­sek mintegy azonosul­tan jelennek meg bennük és a teljes együttlátáshoz, általá­ban a realizmuson való túl­jutás lelki egységéhez gazdag képzeletű tárgyi valóságot nyújtanak: a tudat különböző szféráiban jelentkező tapasztalati valóság és a tudat­alatti elemek rejtélyes ellentéte így gazdag képzeletű tartalmi összefüggésben mutatkozhat meg. Műveinek homlokterében az emberi alak áll. Némelykor mozdulatuk tünetesen ha­sonlít az anyaméhben elhelyezkedő embrióéhoz, vagy az emberéhez, aki örök ál­mát alussza az anyaföld mélyében. A sors betöltését várják, nem törődve azzal.

Next