Gino Galli politikai rajz- és plakátkiállítás (Szépművészeti Múzeum, Budapest, 1974)
Kommunista, a mindennapi politikai harc elkötelezettje,humorista.Természetesen politikus humorista. Ezek azok a leglényegesebb adatok, amelyekből kiindulva megmagyarázhatjuk, kicsoda is Gál, és miért van Gál. Valóban a meghatározás első és második része nélkülözhetetlen ahhoz, hogy érzékeltessük azt a morális légkört, amelyben ez a művész tevékenykedik, megmutassuk a célokat, melyeket munkásságával megvalósítani igyekszik. Arról van szó valójában, hogy tudnunk kell: Gál egy pontosan meghatározott ideológia szerint cselekszik, őszintén és kendőzetlenül, s hogy ez az ideológia nem holmi absztrakt egyéni lázadásban fejeződik ki, hanem pontosan és megfelelően beleillik egy biztosan azonosítható kollektív stratégiába, kimondva, az Olasz Kommunista Párt stratégiájába. E stratégia keretében helyezi el, formálja, kísérletezi, ötli ki, és valósítja meg politikai szatíráját Gál; ez tehát az ő sajátos hozzájárulása a szervezett tömegek politikai akcióihoz. Az egyszerűség és a példa kedvéért: Gál munkássága, rendszeresen éppen az Olasz Kommunista Párt két legnagyobb sajtóorgánumának, az Uniténak és a Rinascitának a segítségével jelenik meg a nyilvánosság előtt. S ez a rendszeresség hevesebb ritmusra vált az olasz társadalom nagy politikai összecsapásainak idején (a forró ősz, a választások, a válásról tartott népszavazás, az antifasiszta harc alatt) ugyanazokkal a ritmusváltásokkal, melyeket minden harcostársunktól elvárunk. Nem beszéltünk még a meghatározás harmadik részéről: humorista. S erről már részletesebben kell szólnunk, hiszen ezt a fogalmat az olasz politikai szatíra, különösen a rajzos szatíra történetével összefüggésben kell meghatároznunk. Olyan ország a mienk — de nem volt mindig ilyen —ahol a szatíra kínok és félelmek közepette születik és él tovább, kiirtva nagyrészt a fasizmus húsz évétől, s a hidegháború éveinek kereszténydemokrata merevségétől. Ennek előtte a rajzos szatírának volt néhány jó, mondhatnók kitűnő előzménye: egyrészt polgári körökből (ez mindenekelőtt elkeseredett antiklerikalizmusával tűnt ki) de a munkásság köréből is (ezek közül kiemelkedik Scalarini, aki szintén egy osztályharcos politikai napilap, a századeleji Avanti munkatársa volt). A fasizmus és a hidegháború szinte halálra sterilizálják a mondanivalót, s a szatírának a rajzoktól a kabaréig, a színházig, a moziig terméketlen nyomorúságos élete van. Az utóbbi évek ezzel ellentétben az ébredést jelezték Olaszországban, és Gál az elsők között volt, akik a hatvanas évek második felétől előrelendítették e fejlődés etapjait. Hogyan történt ez az ébredés? Elkerülhetetlen hivatkozási pontjaink kell, hogy legyenek, azoknak a kemény politikai összecsapásoknak a nyomai, amelyek annyira jellemezték és jellemzik az olasz politikai életet. És valóban a harc élessége nyilvánvalóan visszatükröződik a grafikai megjelenítésben, a vizuális közlés azonnaliságában, a szatirikus agresszió nyíltságában. Az elbeszélés, a felhasznált anyag minősége, a kiszemelt célpont természetesen mind rendkívül egyszerű, következésképp közérthető. Nincs szükség — szerencsére — kalligrafikus szőrszálhasogatásra: fegyverre van szükség. Olyan fegyverre, amely annál hatásosabb, minél egyszerűbb felhasználni és megérteni.