Kóthay Ernő festőművész kiállítása (Kuny Domokos Múzeum, Tata, 1974)
Kóshay Ernő 1968-ban mutatta be első, gyűjteményes kiállítását, s most, hat esztendő elmúltával egy elmélyült, szuverén festői világot tár elénk. Kibontakozásának göröngyeit már láthatatlanná simította. Madarak, csöndbe hajló dombok, kitárulkozó-tündöklő virágok, csillogó víztükrök, dúslombú fák, lüktető gyökérrendszerek, lebegő, fátyollal mesébe suhanó tündérarcok és növénycsonkok sejtelmes mocsárba fúló, mocsárral birkózó metamorfózisa, és emberi testeket kíméletlenül porlasztó földrétegek, és erdők öngyulladása, és kétségbeesett madárvijjogás, és robbanás előtti, hallható, dermedt csend. Egyszerű, kétpólusú, s mégis milyen összetett jelképrendszer, mert emberi érzésekké bomlanak, emberi magatartásformákká testesülnek, emberi cselekvésekké formálódnak jelképei e feszes, dinamikus tájkompozíciókban, mert emberi indulatok munkálkodnak, forrnak a fák izzó törzseiben, mert emberi kínok vonaglanak a gyökerek életet kereső tekervényeiben. S álommá, mesévé oldódó képeinek hullámverése, tündérvilága sem ringathat, hódíthat el; színszonettjei — feszültséget keltőn lezáratlanok. Művészetének minden ecsetvonását átható, meghatározó tényezője az érzelmi kifejezés, örömei és félelmei, vívódásai és játékai, tündérálmai és fantazmagórái — a valóságból eredeztetve valósággá szintetizálódnak, gondolattá sűrűsödnek, gondolattá csapódnak le képein. A szépséget keresi, kutatja, ezért tér vissza mindig ösztönös, konok megszállottsággal a természethez, s itt leli meg az emberi viszonyrendszerek egyensúlyát, harmóniáját, itt, ezen a síkon fedezteti fel a megbomlott egyensúly ellenpontjainak küzdelmes, fájdalmas harcát, a harc értelmét, és az értelmetlen harc ostoba hiábavalóságát. A ,,Sziklából nőtt fa” élni akar, termékeny földdé morzsolva a szikla-kegyetlenséget. A „Víz és part” vibráló nyugtalanságában tobzódó színek — nem a természet-tükör felfokozott visszfényei — az életöröm olthatatlan, vérbő felvillanásai. A „Menyasszony” szomorú elveszettségében, reménytelenségében mégis remény csillan. A „Mementó” elmúlásából új élet sarjad. S a „Tündér halála” sem a vég, hanem a kezdet. Dühös vörösek, higgadt kékek, titokzatos zöldek foltjainak látszólagos rendezetlensége komponál lágyan összecsengő összhangot Kóthay Ernő festményein. Művészetének vezérlő elve az érzelmi—gondolati tisztaság megteremtésének tudatos vállalása, őszinte vágya. Festői tehetsége révén magával ragadja, hitvallása révén gazdagító felismerésekre készteti képeinek szemlélőit. Wehner Tibor