Szemethy Imre grafikusművész kiállítása (Stúdió Galéria, Budapest, 1974)

Szemethy Imre hamar megtalálta önmagát. Eszközei a rézkarc és a hegyesre élezett ceruza, a homály és köd két ellensége. Egy fiatal művész, aki elutazik Ír­országba, mert ismerni akarja Joyce világát és aki sokkal többet kapott, mint amit várt, felismerte önmagában a „nonszensz” érzékenységét, ami kivétel nélkül min­den lapjáról árad. Az a leleményesség, amivel a formai képzettársításokat egymásba és egymásra szövi, nem csak arról árulkodik, hogy e leleményesség ötletgazdagsá­got tartalmaz, de az alkalmazás sziporkázó paradoxonait is úgy kínálja, olyan bő­séggel, hogy szinte időt sem enged az ocsúdásra és újabb szellemes értelmezését nyújtja egy és azon dolognak azzal a precizitással, ami nélkül minden fantázia érvénytelen és követhetetlen. Arcimbold óta van az ábrázolásnak egy különös elágazása: az „olyan mintha” illúziókeltése, amit a szürrealizmus újra átélt, és megindult a vonatkoztatások áramlása, a metamorfózisok szemünk előtti színjátéka, mágia mutatványa. Szemethy Imre képes arra a dialektikus szemléltetésre, amiben a tézis az adott dolgok látszólagos megfellebbezhetetlensége, tárgyak, figurák, látványok egyértelmű statikája, míg az antitézis, mindezen dolgok ironikus kétségbevonása, szinte a formák felrobbantásáig, hogy azután egy újabb szinten tegye szemügyre az általa újrafogalmazott és ugyancsak megfellebbezhetetlen képzeletvilágot. Ez a képzelet­világ egyszerre bölcs és játékos, groteszk és ünnepélyes és mintha a történelem hordalékanyagából „rakná ki” a történelmi nagyképűséget kajánul tagadó anti­­históriát és anti­fétiseit. Aki képes ennyire beletúrni a múzeumok szemetesládáiba, ahová a gondatlan kéz még fűcsomókat, krumplihéjat, és sokféle, tehát heterogén anyagot ejtett be az értéktelennek vélt kődarabok közé annak hinnünk kell, hinnünk kell fáradságos és tiszteletreméltó szeretetének, hinnünk kell elhivatottságában és újraértékelő igyekezetében és eszközei tisztaságában. BÁLINT ENDRE

Next