Szkok Iván festőművész kiállítása (Műcsarnok Kamaraterme, Budapest, 1974)
0 ( ELŐSZÓ Távoli múltban történt. Amikor a halálán volt az öreg kertész, szólította két fiát, s átadott nekik egy egészséges piros almát örökségül, hogy osztozzanak meg rajta. A nagyobbik vette a formáját, a kisebbik a színét, s boldogultak, ahogy tudtak. Olyankor, ha találkoztak , színes szobrokat készítettek. Az elektromos fény ördögi bűvöletében keringünk. 1965. november 9-én New Yorkban órákra szünetelt az áramszolgáltatás, és megbénult az élet. A szenzáció fulladásos rohamként végighömpölygött a világon. A napfogyatkozás — 1999. augusztus 11-én — nem lesz világesemény. A modern kor információs tudathasadása folyamatban van. Megduplázódnak a dolgok valódira és fényképezettre, eseményre és az esemény hírére. Ki mondja, meg, melyik az igazi? Láttam az űrhajó indulását, az első lábnyomot a Holdon, a szépségkirálynőt közelről, megállítva a pillanatot a százméteres síkfutás céljában, az éhhalált Bangladeshben. A gyász is fényesen vibrál. A világ fontos dolgai mintha egy kissé olyan televízióképernyő formájúak lennének. Láttam Szent- Györgyi Albert arcát, csak a kézfogását nem ismerem. • Az impresszionizmus korában történt, hogy fehér vászonnal kiment a festő a tengerhez. Előtte ragyogott a végtelen víz horizontja. Aztán, hogy jobban megfigyelhesse a látványt, egyre közelebb vitte az állványt a parthoz. Közelről látta már a hullámokat, szemügyre vette az úszkáló apró halakat, a mélyben meghúzódó tengeri csillagot. Tanulmányozni kezdte a vízcseppek szerkezetét, a mikroszkopikus világot, — a lényeget. Hirtelen egy hullám tajtékot freccsentett a szemébe. Meg kell szárítanom az arcom — szólt —, hogy újra lássak. U 4 JL