Balázs Péter (Korunk Galéria, 1975)
érzékenységének, művészvilágának oka is, főszereplője is. Ha okosan és meggyőzően be tudnám bizonyítni, hogy Balázs Péter esetében a „miért szép?" ezen az egymást keresztező és meghatározó két tengelyen feszül, akkor se tenném, mert minden elméleti spekuláció kevesebb annál, ahogy nála „megszólal" a színrealizmus, s valami nagyon egyéni stilizálás határán a következetes tanítás, a szülőföld hangulati egységéhez való hűség, mely úgy emel szemünk elé egy római leletet, az édesanyja faragott ládáját, a hegyek millió tonnáit s egy torony tűjét, hogy csak a gondolatra, szépségre felinduló emberinek a súlyával számol. Amióta egyre inkább ezzel az egységgel kalkulál a művész, amióta több ideje van sokágú hajlamai és képességei közül a legfontosabbal törődni, azóta mélyül egyre inkább Balázs Péter festői világa, egyéni hangja, értéke. Biztos szemű, biztos kezű alkotó, akinek eredményeiben egyre több öröme telik közönségének. Újabb korszakának munkái közül mutat be néhányat ez a kiállítás; kiemelkedően szép arcképek hátterén is valami ott van öröklött s örök környezetünkből, műhelyünkből, mely néha csak négy fal, néha maga a táj, s a tájak arcot viselnek, sugallnak, tekintettel néznek vissza, a színeknek legszebb képein már személyes közérzete van. Csak igaz művész keze nyomán válik valódivá az örök tükör-játék: a kép tükör, mely előtt előbb alkotója, aztán nézője érzi meg magát. LÁSZLÓFFY ALADÁR