Gál Sándor festőművész gyűjteményes kiállítása (Kecskemét, Katona József Múzeum, 1975)

GÁL SÁNDOR KIÁLLÍTÁSA ELÉ... Dinnyés csendélet Favágók TSz-udvar tett. Kiskunhalastól Budapestig, Keceltől Debrecenig, szerte az országban sokan élnek és dolgoznak úgy a magyar művészet különböző munkaterületein, hogy élet­pályáikra a Gál Sándor által készített mesebeli hamuba sült pogácsát vitték ma­gukkal és csodák csodája, hiába ettek és esznek belőle naponként, az mindig ép, egész és máig sem fogyott el. Ahogy mindennel, úgy rajzpedagógiai kérdésekkel is sokat foglalkozott és eredeti elképzeléseit, meglátásait, amiket a gyakorlat nem egy esetben igazolt, jó volna megismertetni a legszélesebb körökkel. Nem lehet nagyobb születésnapi ajándék, mint a 75 éves Gál Sándort egy életmű-kiállítással köszönteni (1898. június 23-án született Hódmezővásárhelyen). Egy olyan kiállítással, amelyet értő szemek és kezek válogattak össze és rendeztek el, mutatva, igazolva, hogy értik, megértik, tisztelik és becsülik Gál Sándor mű­vészetét. A bárhol volt is, mégis Vásárhelyen élt Kiss Lajos írta a Vásárhelyi művészi­­élét című munkájában, hogy Hódmezővásárhelyen: „ A gazdagok a vagyonuk gyarapításával, a szegények a mindennapi falat megszerzésével vannak elfoglalva. Mással törődni eszek ágában sincs. Az ilyen embereket a nagy józanság jellemzi. A józanság pedig a művészet birodalma számára szegénységet jelent. És mégis, nem véletlen, nem is természetellenes, hogy éppen innen kerültek ki művészek, közöttük olyanok is, akik a magyar művészet fénylő csillagaiként ragyogtak mind­addig, míg magyar kultúra lesz e hazában.” — Gál Sándorra is illenek e sorok. Szülei konokul ellenezték, hogy festő legyen, hogy beiratkozzon a Képzőművészeti Főiskolára. Mennyi józanság, de ugyanakkor tragédia is zsúfolódott össze abban a párbeszédben, amit az apjával folytatott. Amikor 1916-ban besorozták katoná­nak, megkérdezte az apját: ,,Ha visszajövök a háborúból mehetek-e rajztanár­nak?” Az volt rá a felelet: „Mehetsz fiam, csak gyere haza”. Gál Sándor haza­jött és be is iratkozott a főiskolára. Magával vitte, a vásárhelyi ösztönös hagyo­mányok mellett, egy fiatalon át- és megélt világtragédia minden megrázkódtat­­ásának élményét. A vásárhelyi józanság tragikus életérzésbe fordult és a főiskolán a fokról fok­ra kiszélesülő látókörű, a világra mindinkább rácsodálkozó Gál Sándor nem tu­dott betelni sem a látottakkal, sem a tanulnivalókkal. Igen kicsinek érezte magát és hajthatatlanul arra adta a fejét, hogy mindent megtanul. Érdeklődése bővült, már nemcsak a festészet, a rajz érdekelte, hanem a képzőművészet többi ága is, akkor talán leginkább az ötvösség. Hogy tovább tanulhasson a sok viszontagság közt elvégzett főiskolai évek után, beiratkozott a főiskola ötvösosztályára, s ha nem kellett volna tanulmányait kezdődő tüdőcsúcshurutja miatt abbahagynia két félév után, akkor ezt a szakot is végigjárja. A tüdőcsúcshurut nagy figyelmeztetés volt Gál Sándor számára. Be kellett látnia, hogy nem lehet csak a tanulásért vállalni a nincstelenség keserveit: pénz­kereső foglalkozás után kell néznie. Szerencsére tüdőfolyamata zárt maradt, tehát állást vállalhatott, taníthatott. 1924-ben Csongrádon kezdett tanítani. De nem az iskola volt számára a fontos, hanem a rajzolás, a festés. Rengeteget dolgozott, menekülve és belefeledkezve rajzolt, festett. Mintegy visszafordítva a szülők meg nem értését, élte minden mozzanatát vonalban, színben, foltban örökítette meg. Csongrádon a korábban ösztönös szenvedély tudatos rajzolássá, festéssé fejlő­dött. De úgy, hogy a szenvedély is megmaradt, sőt fokozódott, mégpedig olyan irányba, hogy Gál Sándort egy önmagával soha meg nem elégedő, állandóan a jobbat, a kifejezőbbet, a többet hajszoló emberré formálta. Ez az átalakulás visz­­szavonulttá, ritkán szereplővé, saját belső problémáival elfoglalttá tette. A kül­világ hasonlóképpen viszonyult hozzá: meg nem értéssel, bizonyos lekicsinyléssel, hiszen mire is vitte? — kérdezhették. A hasonló társadalmi viszonyulások kölcsö­nösek, összefüggőek és egymást indukálók, így volt Gál Sándor esetében is, a meg nem értésre, lekicsinylésre azzal válaszolt, hogy méginkább visszavonult, még job­ban függetlenítette magát a külvilágtól és szinte minden kapcsolatát felszámolva, minden örömét és bánatát rajzba, festésbe öntötte. Keresését, a megnyugvás utáni vágyát jelzi, hogy kora minden iskoláját, kortársai minden erényét és hibá­ját ismerte, jobban mondva nemcsak ismerte, hanem belülről, saját fejlődéssel nyomon követte és újraköltötte saját munkáiban. Ezért aztán Gál Sándor munkáit nézegetve furcsa helyzetbe kerülünk, mert mintegy sajátos antológiában Gál Sán­dor rajzain, festményein egy, a magyar képzőművészet életében fontos korszak minden jelentős irányzatának, kiemelkedő egyéniségének megtaláljuk a nyomait Aba-Nováktól Barcsay­ig, Rudnaytól Domanovszky­ig úgy, hogy Tornyai, de még­inkább Koszta József alapvető élménye mindenütt és mindenkor láttatja magát. Természetesen, mint minden hasonlat ez is sántít. Ahogy az antológia úgy és annyiban saját alkotás, amennyiben benne a válogató, az antológia összeállítójának saját szempontjai, ízlése, kifejezéskeresése érvényesül, nem úgy, nem annyiban beszélhetünk Gál Sándor művészetéről. Gál Sándor mindent magába olvasztva egy sajátságos, önálló művészetet gyötört ki magából a szó, majd szó szerinti értel­mét véve; egy külön világot, amit meseszerűsége ellenére is a földön járás vaskos realitása és furcsa ellentmondásként, a magános ember vágyakban gazdag életér­zéséből fakadó társadalmi felelősség jellemez. Technikailag is erről van szó. Min­den technikát végigpróbált, mindig a saját technikáját kereste. Ez a technikai pá­lya ugyanolyan sokrétű, próbálgatásokkal teli gyötrődés volt, mint maga a saját magát kereső, a kifejezhetésért küzdő ember hozzáállása a rajzoláshoz, festéshez. Gál Sándort számtalan szál köti a Duna-Tisza közéhez, ehhez a tájhoz. Csong­­rádról Kunszentmiklósra került tanárnak, és ott él ma is. Munkáiban az itteni táj, az itteni emberek mindennapi élete örökítődött meg egy rendkívül sokrétű, de minden esetben összefogott, a lényeget mutató képpé. Nagy hiányosság volna megfeledkeznünk arról, hogy mint tanár sok-sok gyermeket vitt közel a művészet­hez és közülük többet egészen közel úgy, hogy műértővé, művésszé formált, indí­

Next