Karácsonyi Irén festőművész (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1975)

Karácsonyi Irén képeiről Jó néhány évtizede éljük a színes lázak ide­jét. Lassan száz éve, hogy az impresszionista for­radalom a Forma ellen fordulva végighömpölyög a világon, meghirdetve a Fény mindenhatóságát. Mit is gondoljunk Van Gogh „Napraforgójáról”, ha egy előszoba megszokott dekorációjaként lát­juk viszont tízezer reprodukcióban? Valami szen­vedély és szenvedésre való fölösleges hivatkozás­ban? . . . Vagy egy igazság iszonyatos marólúg­jának tízezerszeres felhígításában? . . . Vagy egy valódi forradalom megbékélt, megfáradt tízezer­­szeres polgári igenlésében? . . . Egy élet aszkéti­­kusan végigvonszolt idejét kell mindig jóváhagy­nunk baráti locsogásokban, önámító sajnálko­zásokban és sajnálatos önámításokban? ... Ki tudja, hogy mire kell nekünk a másik ember szenvedése? Színek, amelyek az idegvégződések kínjaiból csapódtak ki; csendes ámulásokban, otthonos ellapulásokban, önvigaszokban és ér­zelmekben reinkarnálódnak. Talán így köszönjük meg azok segítségét, akik helyettünk szenved­tek? . . . Bizonyára így lehet, ha még ma is sokan a fény bűvöletében, az impresszionista kápráza­­tokban képesek megnemesedni, szinte kikerülve a szükségszerű tagadásokat, a fájdalmas elekt­­rosokkjait, annak a szellemi terápiának, ami után a művészet kirekesztődik a beidegződött fo­galmak sorából? . . . Bizonyára így lehet, hiszen mindenki ideig-óráig „védi jogait”, ort áll haj­léka előtt, vagy azelőtt, amit annak gondol, ami egyre megy . . . Karácsonyi Irén nagyon nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy konzerválja azokat a képzeteket, amelyek a Fény káprázata nyomán keletkeztek őbenne. A rend igézetére, a Cézan­­ne-i tanulságra és a színek jelentésére, a Van Gogh-i önismeretre gondolok, egy másképpen viharos korszak peremén, mint az említetteké . . . Mégis, ha szavakat kellene találnom festészete jellemzésére és igazolására, színeket keres egy olyan világban és időben, amikor szinte már a­­színskála­ valamennyi hangját ,leütötték­ az im­presszionista és posztimpresszionista instrumentu­mon, s mégis talált egy olyan fanyar akkordot, amit a magáénak mondhat nyugodtan, amikor a természetet faggatja titkai felől. Azt gondolom, hogy a természet titkai és az ember érzékenysége mindaddig, amíg az aszfalt és beton be nem lepi tájainkat, mint a forró láva a hegyek oldalát — nem hagyják el egymást, de ha már nem is lenne domb, lapály, fa, erdő, folyó és felhő, emlékeink megsegítenek minket a tizenkilencedik század mitológiájának felidézésével és én itt érzem iga­zolva Karácsonyi Irén makacs munkálkodását: művészete áthidalja azt az időt, ami a fény fel­villanásától személyiségének megvalósításáig ve­zet, őszinte küzdelmek és küzdelmes őszintesé­gek mentén. Bálint Endre

Next