Karácsonyi Irén festőművész (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1975)
Karácsonyi Irén képeiről Jó néhány évtizede éljük a színes lázak idejét. Lassan száz éve, hogy az impresszionista forradalom a Forma ellen fordulva végighömpölyög a világon, meghirdetve a Fény mindenhatóságát. Mit is gondoljunk Van Gogh „Napraforgójáról”, ha egy előszoba megszokott dekorációjaként látjuk viszont tízezer reprodukcióban? Valami szenvedély és szenvedésre való fölösleges hivatkozásban? . . . Vagy egy igazság iszonyatos marólúgjának tízezerszeres felhígításában? . . . Vagy egy valódi forradalom megbékélt, megfáradt tízezerszeres polgári igenlésében? . . . Egy élet aszkétikusan végigvonszolt idejét kell mindig jóváhagynunk baráti locsogásokban, önámító sajnálkozásokban és sajnálatos önámításokban? ... Ki tudja, hogy mire kell nekünk a másik ember szenvedése? Színek, amelyek az idegvégződések kínjaiból csapódtak ki; csendes ámulásokban, otthonos ellapulásokban, önvigaszokban és érzelmekben reinkarnálódnak. Talán így köszönjük meg azok segítségét, akik helyettünk szenvedtek? . . . Bizonyára így lehet, ha még ma is sokan a fény bűvöletében, az impresszionista káprázatokban képesek megnemesedni, szinte kikerülve a szükségszerű tagadásokat, a fájdalmas elektrosokkjait, annak a szellemi terápiának, ami után a művészet kirekesztődik a beidegződött fogalmak sorából? . . . Bizonyára így lehet, hiszen mindenki ideig-óráig „védi jogait”, ort áll hajléka előtt, vagy azelőtt, amit annak gondol, ami egyre megy . . . Karácsonyi Irén nagyon nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy konzerválja azokat a képzeteket, amelyek a Fény káprázata nyomán keletkeztek őbenne. A rend igézetére, a Cézanne-i tanulságra és a színek jelentésére, a Van Gogh-i önismeretre gondolok, egy másképpen viharos korszak peremén, mint az említetteké . . . Mégis, ha szavakat kellene találnom festészete jellemzésére és igazolására, színeket keres egy olyan világban és időben, amikor szinte már aszínskála valamennyi hangját ,leütötték az impresszionista és posztimpresszionista instrumentumon, s mégis talált egy olyan fanyar akkordot, amit a magáénak mondhat nyugodtan, amikor a természetet faggatja titkai felől. Azt gondolom, hogy a természet titkai és az ember érzékenysége mindaddig, amíg az aszfalt és beton be nem lepi tájainkat, mint a forró láva a hegyek oldalát — nem hagyják el egymást, de ha már nem is lenne domb, lapály, fa, erdő, folyó és felhő, emlékeink megsegítenek minket a tizenkilencedik század mitológiájának felidézésével és én itt érzem igazolva Karácsonyi Irén makacs munkálkodását: művészete áthidalja azt az időt, ami a fény felvillanásától személyiségének megvalósításáig vezet, őszinte küzdelmek és küzdelmes őszinteségek mentén. Bálint Endre