Varga Imre szobrászművész kiállítása (Győri Műcsarnok, 1975)
Már közhelyszámba megy, hogy óriási sodrású, felgyorsult időben élünk. Információk áradata önt el bennünket, ha kell, ha nem. Megmozdult, észrevehetővé, majd szédítővé iramodott lábunk alatt a föld. Egykor mozdulatlan világunk, mindennapos csalását agyunkban leplezi le, azt, hogy salátatermő, erdőviselő, taringató, temetőket nyugtató, humusz borította sétaterünk rohan csillagvilágok parányaként. Hasek kérdését, hogy ,,mi egy huszárkapitány a csillagos éghez képest?” — mind gyakrabban ismétli el az ember, mind önmagát, mind másokat megfelelő fontosságra juttatva ezáltal, és mégis mindennek ellenére igaznak érezzük ma is Szophoklész mondatát: ,,Sok nagyszerű van a világon, de legnagyszerűbb az ember!” A bonyolult világ rendezett, vagy dúlt képe bennünk válik érzett, vagy érzett egésszé. A sok milliónyi információ lelkünkben alakká áll össze, és építőkövei soha nem elegendőek. Építsük össze, és már kevés is a rengeteg. Szomjazzuk az újat. Nem tud az ismeret elegendőt nyújtani, hogy ne maradjon mozaikképünkben még másik annyinak hely. összefüggővé válnak a részek, mint DNS-füzérré az atomok, meghatározva így az egyest, meghatározva a tipikust, egyben elkülönítve azokat. Bennünk jön létre, támad értett létre a világ. Tekintsünk hát önmagunkba. Ismerjük meg magunkat, és megismerjük világunkat. Beteljesíthetetlenül nagy program. Tudva, hogy ez az út végtelen, hogy erőim nagyon is fogyatékosak, hogy irányt keresve gyakran tévedek, mentse tettemet a szándék, a vélt jóra való igyekezet, amelynek tévedéseiben is, esetleges eredményeiben is egyetlen tárgya az ember. VARGA IMRE