Varga Imre szobrászművész kiállítása (Győri Műcsarnok, 1975)

Már közhelyszámba megy, hogy óriási sodrású, felgyorsult időben élünk. Információk áradata önt el bennünket, ha kell, ha nem. Meg­mozdult, észrevehetővé, majd szédítővé iramodott lábunk alatt a föld. Egykor mozdulatlan világunk, mindennapos csalását agyunkban leplezi le, azt, hogy salátatermő, erdőviselő, taringató, temetőket nyugtató, humusz borította sétaterünk rohan csillagvilágok parányaként. Hasek kérdését, hogy ,,mi egy huszárkapitány a csillagos éghez képest?” — mind gyakrabban ismétli el az ember, mind önmagát, mind másokat megfelelő fontosságra juttatva ezáltal, és mégis mindennek ellenére igaznak érezzük ma is Szophoklész mondatát: ,,Sok nagyszerű van a világon, de legnagyszerűbb az ember!” A bonyolult világ rendezett, vagy dúlt képe bennünk válik érzett, vagy érzett egésszé. A sok milliónyi információ lelkünkben alakká áll össze, és építőkövei soha nem elegendőek. Építsük össze, és már kevés is a rengeteg. Szomjazzuk az újat. Nem tud az ismeret elegendőt nyúj­tani, hogy ne maradjon mozaikképünkben még másik annyinak hely. összefüggővé válnak a részek, mint DNS-füzérré az atomok, megha­tározva így az egyest, meghatározva a tipikust, egyben elkülönítve azo­kat. Bennünk jön létre, támad értett létre a világ. Tekintsünk hát ön­magunkba. Ismerjük meg magunkat, és megismerjük világunkat. Be­­teljesíthetetlenül nagy program. Tudva, hogy ez az út végtelen, hogy erőim nagyon is fogyatékosak, hogy irányt keresve gyakran tévedek, mentse tettemet a szándék, a vélt jóra való igyekezet, amelynek tévedéseiben is, esetleges eredményei­ben is egyetlen tárgya az ember. VARGA IMRE

Next