Balázs Irén (Budapest, 1976)
Balázs Irén kiállítása elé A XX. század nyolcadik évtizedének elejére világszerte ismert és elismert gonddá vált: ha nem tudjuk összhangba hozni az emberi társadalom féktelenül felgyorsult belső mozgásait a bennünk és körülöttünk működő természet korlátozottan befolyásolható, ugyanakkor számunkra létfontosságú önmozgásaival, akkor a XX. századnak nem lesz kilencedik évtizede. Pontosabban nem marad aki számontartsa. A természeti és társadalmi mozdulásokat mindenkor egységben látó, és mindkettő jövőjéért egyformán felelősséget vállaló gondolkodás-, illetve alkotásmód, amelynek érett előképeit nagy számban találjuk meg mindmáig a hazai - és külhoni - népművészet szöveges-képes-zenés-cselekményes emlékeiben, így nem véletlenül jutott megkülönböztetetten fontos szerephez nálunk is az utóbbi évtizedben. Balázs Irén a kortárs magyar művészet ez örökifjú — csak e században is már harmadszor újjászülető — ágának, a népművészet tiszta forrásából meríteni szándékozóknak rangos, határainkon túl is jegyzett nevű képviselője. Forrásaiból nem csupán egyes motívumokat merít: mézesbábot, tűzvirág-tulipánt, táncos sugarakkal forgó napgömböt, de elsősorban a szerves világkép szüntelen újraalkotásának igényét, amely hite szerint — és ez a hit számunkra, racionálisabb beállítottságú tisztelői számára már régen bizonyosság - egyedül képes nagy távon garantálni az emberiségnek, mint a hozzáértő dolgozó nép okos gyülekezeteinek (József Attila) fennmaradását. A nem mindennapian fontos mondanivaló megszólaltatására nem mindennapian érdekes formanyelvet munkált ki a maga számára Balázs Irén. Miután kerek tíz esztendőn át táblafestőként dolgozott, és eközben a reprezentatívabb mozaik-műfajban is jeleskedett, a hatvanas évek végén szinte robbanásszerűen tört be a kortárs magyar textilművészet - mellesleg szólván igen gazdag és színpompás — birodalmába. Azóta alapvetően két részre tagolódik munkássága. Műveinek korábbi, mennyiségileg is csekélyebb csoportját a szövött-varrott textilek alkotják, míg az utóbbi években szinte kizárólag hímzett-varott juta-reliefek kerülnek ki a keze alól. Ez utóbbiak esetében a sejthető inspirációs kör kitágul. Közvetett vagy közvetlen előképeit most már a középkori miseruhák kevesen tudják, hogy ezekből a leggazdagabb kollekciók egyikét európai viszonylatban is hazai közgyűjteményeink őrzik — ún. domborhímzéses megoldású figurális díszítményei között találjuk meg. Ám amit Balázs Irén mindezen előképek és ihlető források segítségével végülis megalkot, az téveszthetetlenül és elidegeníthetetlenül a sajátja. Már ami a megformálás egyéni ízeit, vérbő eredetiségét illeti. Mert máskülönben ez a művészet alkotója szándékai szerint és erényei jóvoltából — immár végérvényesen a miénk, csodálóié. PAP GÁBOR Budapest, 1976. augusztus 11.