Plakátok szünetben - Nyolc grafikus színházi plakátterveinek kiállítása (Madách Színház, Budapest, 1976)

E reklámszakember, a Magyar Hirdető, a színház és a Fővárosi Tanács illetékesei, akik e kiadvány , de főképp a kiállítás létrehozásán munkálkodtak. Úgy hiszik, ezzel is hozzájárulhatnak a színházi plakát feltámasztásához. NEMESSURI ZOLTÁN ad arra is, hogy megvalósulásra segítsük. Az alkotógrafikusok és reklámszakemberek kezdeményezése úgy ösz­tönöz gondolkodásra és cselekvésre mindnyájunkat, színházakat és irányítókat, hogy megtaláljuk a megoldást a színházi propaganda színvonalasabbá tételére. SZABÓ ERVIN KAZIMIR KÁROLY g A szándék értéke és ereje, az időben indított, jó kezdeményezés és egy sikerült művészi plakát — bármily furcsaságnak tűnik is — hordozhat azo­nos ismertető jegyeket. Mindkettő lehet figyelemfelkeltő, gondolkodtató és cselekvésre mozgósító. Az a kezdeményezés, amelyet a színházi plakát­kiállításra vállalkozó grafikusok és reklámszakemberek indítottak el, rendel­kezik ezekkel az ismérvekkel. Megfogalmazza azt a régi, történeti példákkal sokszorosan alátámasztott igazsá­got, hogy a színháznak szüksége van a jó propagandára. És ami a vállalkozás külön érdeme, hogy nemcsak kese­reg a színházi plakát hiányán, hanem példát is mutat arra, hogy miként lehetne a jelenlegi helyzeten változtatni. Az alkotók indokai és érvei közé a jószándékú szenvedélyesség talán kisebb túlzásokat is átengedett. A színes, grafikus plakát — nem tagadva óriási jelentőségét — mégis csak egyik eszköze lehet a kultúra terjesztésének, a nézők megnyerésének. A színház hatását tömegméretűvé elsősorban az a sokféle művészi megjelenés teheti, amellyel színházaink a közművelődés, az ízlésnevelés áramkörébe bekapcsolódnak. Ebben a munkában persze sokat jelenthet a színvonalas propaganda, ha segít a figyelmet a szocialista értékekre felhívni, ha a plakátművészet tömörségével és vizuális eszközeivel a színház szándékát a nézők ezreinek közvetíti. Ebben az értelemben a jó színházi propaganda nem egyszerűen a reklámszakemberek és a színházak ügye, hanem valós társadalmi érdek. A felismeréstől a megvalósulásig azonban hosszú az út, és nem mindig a színház akaratán múlik, hogy mit tehet ennek érdekében. Közös összefogásra van szükség, de biztos vagyok abban, hogy a szándék értéke elegendő erőt ö­römmel és meglepetéssel hallok minden olyan eseményről, amely nem létező, de úgy látszik mégis szükséges valamiről ad hírt. Ez a nagyon fontos „valami” a színházi plakátkiállítás, ahol a kiállítás létezik, ezzel szemben mindennapi életünkben a színházi plakát sajnos, nem tölti be azt a szerepet, amely megilleti. Mi színházi emberek elszoktunk a grafikus vagy más, művészi jellegű színházi plakátoktól — megvagyunk nélkülük. A közönség ősidők óta bevált, hírt adó plakátokból értesül a színházi eseményekről. A többi néma csend. Néha fel-feltűnik egy-egy rajzosabb plakát a hirdetőoszlopokon és el is tűnik egyben. Szembeötlő a filmekről szóló plakátok rend­kívüli sokszínűsége. Senkit nem akarok bántani, a színházak általában plakátok nélkül is telt házakat vonzanak — ezzel szemben sok film — természetesen nemcsak hazai — a feltűnő reklám­hadjárat ellenére ritkán vonz tartósan telt házakat. A reklám tehát megmarad önmagáért, szó szerint a levegőben, a hirdetőoszlopokon vagy a kiábrándító tűzfalakon. Néha eszünkbe jut, hogy megkérünk valakit a jeles képzőművészek közül: szeresse a színházunkat, készítsen valami szépet munkánkról, legyen összekötő fonál a nagyérdemű közönség és a színházi produkció között. Ilyenkor kiderül, hogy mennyi problémával kell megküzdeni: találunk-e vállalkozót, ha igen, a zsűrinek megfelelő-e, egyáltalán van-e pénzünk ilyen kiadásokra valamelyik rovaton. Ha igen, hány plakát­helyünk van a hirdetőoszlopokon , és a nyomda milyen időre tudja vállalni? És folytathatnám a sort, a kiábrán­dító kérdésekkel. Mindebből az következik, nagyon fontosnak tartom, hogy legyen színházi plakát, magas hőfokú, korszerű, figyelemkeltő és szellemesen ízléses. Lehet, hogy ez a mostani kiállítás ebben az irányban tesz jelentős lépést? I­­­gaza lehetett az Est lapok kritikusának, amikor azt írta: „Egyelőre egy kezünk öt ujja is sok azoknak " 1­s a művészeknek az elsorolására, akik tudnak, mernek és akarnak jó plakátot csinálni. És két kezünk tíz "'V'-1- ujján is kényelmesen elszámolhatjuk azokat, akik már tudják, hogy plakátot csak igazi művésszel szabad csináltatni és hogy a művész jobban tudja, mint a megrendelő, milyen a jó plakát.” Pedig azok­­ból az évekből őrizzük legjobb plakátjainkat, és azokra az évekre, a húszas évek derekára gondolunk, amikor azt mondjuk: megszületett a modern magyar plakátművészet. S még utcán voltak Bortnyik Sándor, Berény Róbert, Tábor János tárgyilagos egyszerűséggel, tiszta logikával megfogalmazott művei, amikor elmond­ták a Halotti Beszédet: „Látjátok feleim, szemetekkel, mennyi egyforma plakát ragad a pesti plakátoszlopokon?” Ez a jelenség azután időről időre megismétlődik. Az utcákon egyszerre csak feltűnik, hogy csupa unalmas, szürke plakát ragad a házfalakon és már-már kedvünk támad elmondani fölöttük a Halotti Beszédet. De valahol plakát­kiállítást rendeznek és kiderül: nem is olyan kevés azoknak a száma, akik tudnak és mernek jó plakátot tervezni. Nincsen ebben valami ellentmondás? Van. A kiállítás ugyanis mindig csalóka környezet. Részint azért, mert figyelmünket itt nem vonja el egy-egy rajzról az utca nyüzsgése, részint azért, mert egy tárlaton nagyon gyakran plakáttervek is szerepelnek. Tervek, amelyeket még nem módosított a megrendelő, vágyálmok, amelyeket még nem formált át kompromisszumok árán — az alkotó. Nemcsak a jelenség — az okok is ismétlődnek. Szomorú állapotról tanúskodik, ha egy kiállítás plakátjai jobbak, mint azok, amelyeket az utcán láthatunk. Ennél szomo­rúbb csak az lehet, ha már a tervek, a vágyak sem szebbek azoknál. FEKETE JUDITA századvégi Párizsban élt egy festő. Megrajzolta a szeretőit úgy, aho­gyan estéről-estére látta őket a Montmartre mulatóiban. A szakállas Toulouse-Lautrec illetlen táncosnői falragaszokra kerültek és meg­­botránkozott szemlélőiket tömegével csődítették a Moulin Rouge műsoraihoz. Azóta egyre-másra készülnek plakátok, amelyek évtizedek múltán is ébren tartják a kollektív emlékezetet. A művészettörténész, a gyűjtő, a reklámfőnök kronológiát, stílust, műfaji törvényszerűségeket kutatva akár tucatnyi listát is összeállíthat belőlük. Ezenközben az utca jószemű embere felbátorodva vagy felháborodva emle­get egy-egy sikerült plakátot, amely megtámadta és mozgásba hozta képzeletét. Íme az alkalmazott grafika — a plakátgrafika legigazibb törekvése. Kivált ez jellemezné a színházi plakátot — ha volna. Ösztönözné vagy vitára ingerelné a járókelőt. Nemcsak a címet és a szereposztást közölné. Hirdetményből látványos hírveréssé válna. Kivinné a játék legfontosabb elemeit az utcára, s jóelőre nézővé avatná az eleddig közömbös szemlélőt. Felvillantaná a színház színeit a szürke házfalakon. Fontos kordokumentuma lehetne az évad kiemelkedő produkcióinak. Az „elitkultúra” színházát a tömegkultúra részesévé tenné. A leginkább ráéhezőknek adna ízelítőt a színből és játékból. Csakhogy nincs színházi plakát. Talán a klinikai halál állapotából igyekszik újraéleszteni az a néhány művész és

Next