Szimpozionok '76 (Józsefvárosi kiállítóterem, Budapest, 1976)

A GYŐRI PÉLDA A 60-as évek európai szimpozionjainak hírét itt is sokan még afféle bizonytalan szándékú kezdeményezésként szemlélték nálunk. Csak úgy megemlítem a tudományos világból: szimpoziont szűkebb szakmai kérdésről, kevés szakértővel tartott (nemzetközi) tudományos tanácskozás, - írja az Akadémia Magyar nyelv értelmező szótára 1962-ben, szöveg ugyanaz a népszerűsítő, de 10 évvel későbbi értelmező kéziszótárban — illetve a nemzetközi szó akkor kap kiemelt helyet! (Milyen szerencse, hogy a művészeti világban hitték a „műfajt", s a szót teremtő klasszikus görögöknek, klasszicista ízű akadémikus megfogalmazás helyett. S még jobb, hogy ez a XX. századi szimpozion ösztönösen talált rá az agórákon vitatkozó tógás filozófusoknak, a kezdetleges szerszámokkal remekműveket alkotó kézművesműhelyek mestereinek, meg a ravasz világutazó hajósnépnek ránk már mindenképpen ötvözetként hagyományozódott európai szellemi örökségére. 1962-től Ausztriában, 64-től Lengyelországban, Jugoszláviában, 66-tól Csehszlovákiában, Kanadában, Németországban, Finnországban, Olaszországban, az USA-ban és sorolhatnánk milyen széles körben és sebességgel ez az újfajta művésztalálkozó — azután 69-től lassan Magyarországon is. Ez a modern szimpozion újra felfedezte az azonos munkafeltételekre alapozott iparban és közösségben alkotó egyén rendkívüli szellemi inspirációját. A néhány hétre koncentrált idő — és a megoldandó feladat közötti munka értelmét. A közösség — a művészkollégák, a vendéglátók, a gyárak - csakugyan létező és megvalósítható demokratizmusát. Egy-egy ilyen néhány hetes művész-szimpozion mini-társadalma csak értékteremtő lehet. Európaiságát valójában éppen ez a többrétegűsége adja: egymás szellemi és mesterségbeli munkája iránti valóságos érdeklődés és részvétel. Mindenekfelett azonban a művek értelmes megvalósításának a lehetőségét jelentik. Különös, ha térképben és mecénásokban gondolunk ezekre a művészszimpozionokra, azonnal érthetővé válik: miért épp ott, és milyen lehetőségekkel alakult ki ez vagy az a műfaj? Igen, a művészszimpozionok nem a levegőben lógnak: valamennyi európai országban kezdetben inkább egy-egy városi testület vállalta a mecenatúrát, de egyre több tekintélyes gyár, ipari kutatóintézetek, különféle, az adott művészi „iparág"-hoz közel álló vállalatok. Miért? Mert elenyésző az az anyagi befektetés, amit akár papírban, vegyi anyagban, festékben, film- vagy fotóanyagban és egyáltalán bármiféle nyersanyagban, szerszámokban, műhelyekben jelent ahhoz képest, hogy néhány hét alatt jónéhány fantáziadús művész terveivel és műveivel gazdagítja vendéglátóit. De ez nem a galériák és megrendelők világa! Itt a szimpoziont tervező-szervező művészek saját elképzeléseiket úgy valósíthatják meg, — különösen a modern technológiákat igénylő műfajokban —, ahogy azt csak meghatározott feltételek között és önerőből nem is lehetne — a mecénás pedig egyébként soha fel nem fedezett ötletek, tervek, szériák, kész művek, és nem utolsósorban új és új művészismeretségek birtokába jut. Ezek a szimpozionok az ipart igénylő művészi műfajok világában élnek igazán, s ha ezt a kelet-európai országokban is jó ritmusban észleltük, akkor az európai színvonalat most már nem csak a szellemi igényességre, hanem a minőségre is érvényessé kell tenni. Ez itt most nem csak a művészeken múlik. Ezek a magyarországi szimpozionok egy dolgot határozottan bizonyítanak: racionális művészeti programjuk van, jól ismerik a progresszív kortárs művészeti tendenciákat, nemzetközi érvényű, és a maguk választotta műfajokban aktuális gondolataikat úgy szeretnék itthon megvalósítani, hogy bármely „versenyben” méltányosan indulhassanak. Idealisták lennénk? Vagy naivak? Vagy megszállottak? Tapasztalataik alapján, gondolom ezeket a kérdéseket ők maguknak is feltehetnék néha. Emlékeznek Robbe-Grillet-nek erre a mondatára a „Tavaly Marienbadban” című regényéből? „Ne adjon nekik nevet ... így annyi más kalandot vallhatnak a magukénak." Ne feledjék, Robbe-Grillet francia, és ezt a „kaland” szót mi inkább vállalkozásnak szoktuk lefordítani... Dvorszky Hedvig A mindenkori művészet legfontosabb célja, hogy információkat közöljön a kor szelleméről, melyben létrejött. A kifejező erő dokumentumjellegét növeli, ha az alkotó módját leli, hogy műveit a legkorszerűbb technológia felhasználásával, korszerű anyagokból készítse. Ha figyelembe vesszük a technikai fejlődés gyors változásait kiderül, hogy az egyén vagy kisebb munkaközösség számára erőn felüli a naprakész technológiai szintet tartani. Nem hiszem, hogy megoldás lenne, ha a művekben kifejezésre jutna az elérhetetlen és így megvalósíthatatlan korszerűség, mint korprobléma. Marad a minél kisebb kompromisszum árán való megoldás felkutatása. Kis ország vagyunk, könnyű számbavenni a lehetőségeket Jó megoldásnak látszik, nagyobb üzemek, gyárak egy-egy sarkát időszakos műteremmé alakítani. S íme, a győri példa. Egy jól megszervezett kapcsolat kialakítása, majd a szívélyes fogadtatás és máris rajtunk van a Rába sárga munkaköpenye. Ismerkedünk a világszínvonalú termelőteremmel, amely egy időre a munkát és a megvalósítás örömét jelenti számunkra. Mozdulatainkat gyanakvó tekintetek figyelik. „Vigyázzon Művész úr, így oda lesz a keze!” Köszönöm, tényleg egyszerűbb. Mi még észre sem vettük, és már a körülöttünk dolgozók maguk közé fogadtak bennünket. Segítettek jó tanáccsal és munkával. Az ördög-brigád egyik tagja mondta: „Nem tudtam volna aludni, ha ezt még ma meg nem oldjuk." A korszerű technológia, a lehetőségek, a kifogástalan jó légkör eredményeképpen céljaink megvalósultak. Társalkotóinktól csak rövid időre búcsúztunk. Tanulság, kölcsönös bizalom, nagy szólamoktól mentes szervezés, korszerű technika, őszinte tiszta formák, ésszerű gondolkodás, emberi légkör, és becsületes munka, és máris kezünkben a sikeres megoldás kulcsa. Haraszty István KÉPZŐMŰVÉSZEK KIRÁNDULÁSA AZ IPARBA Kezdjük rögtön a címmel. Miért beszélünk kirándulásról még mindig, jó néhány évtizeddel a WHATEMASZ, vagy a Bauhaus mozgalmai után? Az ember úgy gondolná, manapság mind az ipar, mint pedig a képzőművészek (vigyázat: nem ipari művészeket mondok!) oldaláról természetesen Fábián László IPAROSÍTOTT ESZTÉTIKUM A társadalmak fejlődésének voltak felgyorsult pillanatai is, ezek a pillanatok a történelem során az idő és szellem egymásraismerésekor következtek be. A felgyorsult fejlődés — a társadalmi csodák motorjai az emberek szemlélete Fajó János Gyakran érezzük híd-szerepünket mi, a kultúra terjesztői, ha divatos szóhasználattal, „társadalmilag” fontos ügyben közreműködhetünk. A Józsefvárosi Kiállítóterem márciusi programjában is ilyen feladatot töltünk be, amikor a szocialista mecenatúra korszerű formájának, a szimpozionoknak az 1976. évi eseményeiről, eredményeiről tudósítunk e nek a találkozásnak az igénye. A tények azonban egészen mást mutatnak. A képzőművészek túlnyomó többsége olyan arisztokratikus gőggel védelmezi nevetségesen korszerűtlen „státusát”, mintha valami jobb ügyet szolgálna. Szinte fogalma sincs arról a közegről (társadalmat említeni sem merek), amelyben létezik, méghozzá nem is akárhogyan. Közönyösségének, szociális felelőtlenségének viszont „nagyszerű" emlékműveket állított. Debrecen vasútállomása például évtizedekig az egyik legveszélyesebb forgalmi góc volt: az utasok gyakran nyolc-tíz vágányon át közelíthették meg a szerelvényeket. Aluljáró nem volt. Volt viszont a csarnok falán (és meg is van) több száz négyzetméteres symfittó, amelyben bárki gyönyörködhetett, aki épségben megúszta a vágányokon az átkelést. Újpesten az új lakótelepen már beköltöznek a lakók és gyönyörködhetnének a szoborban is, amely már áll a hatalmas skatulyaházak között, ha nem kellene minduntalan a lábuk alá nézni, mert út vagy járda egyelőre nincs. Magam részéről az ilyen művészetet materializált cinizmusnak nevezem, és ez csak két véletlenül kiragadott példa volt; számuk — sajnos — tetszés szerint szaporítható. Egyszerűen képtelenség, hogy ilyen alkotókra szüksége lehetne a szocialista társadalomnak. Nem állunk jobban az iparral sem. Addig, amíg gyártmányaink esztétikai színvonala nem felel meg a technológiai színvonalnak (amely viszont egyre inkább világszínvonalat jelent itthon is), azokkal nem sokat kereshetünk a világpiacon. A képzőművészeknek nem az lehet a dolga az iparban, hogy megtervezzék formailag ezeket az árukat (azt az ipari tervezőművész tegye), de az igen, hogy ott, egy konkrét területen esztétikai higiéniát teremtsen. Szintén sajnálatos: kevés üzem vezetése ismeri föl ennek szükségességét. Ahol azonban fölismerték, ott tapasztalhatják közvetlen hasznát is. (Most nem szeretném azzal bagatellizálni a témát, hogy kitérjek arra a közművelődési funkcióra is, amit a művészek jelenléte kínálhat az üzemben.) A csepeli Színesfémmű, vagy a győri Rába Művek a saját érdekeit egyeztette a képzőművészekével, amikor azokat befogadta és biztosította alkotási lehetőségüket. Az pedig az ott alkotó képzőművészek érettségét, társadalmi felelősségét bizonyította, hogy nem kezdtek el elegánsan munkásokat krokizni, hanem velük közösen anyagba tették át elképzeléseiket. Ezek azonban ritka esetek, valóban csak kirándulások. Alighanem több ilyen túrát kellene szervezni, amelyek egyszer majd végképp megszabadítanának a haszontalanságok, képzőművészeti limlomok álesztétikájától. A felfedezések történelméből tudjuk, hogy a napfényvilágosságú evidenciák milyen nehezen hatoltak be a köztudatba, milyen lassan váltak „életté”, s a kortársak milyen szűk látókörűek, közömbösek voltak saját távolabbi érdekeik iránt, maguk az emberek voltak. Ma már egyetlen nemzetgazdaságnak sem lehet hosszú távon nyersanyagok, félkész termékek exportálására berendezkedni — a természeti kincsek ugyanis végesek —, a társadalmi energiák, a találékony emberi szellem viszont végtelen, kimeríthetetlen. Gyorsítani tudásunk feltétele lenne olyan módszerek és struktúrák kialakítása, amelyek kedveznek mind a műszaki, mind az esztétikai szellem fejlődésének és egymásra találásának, amely biztosítaná a szellem kiteljesedését és kitermelését, és amely hatékonyan óvná, védené azt. Kölcsönös előnyökön alapuló gazdasági kapcsolatok már ma is - de egyre inkább — anyagi és szellemi együttes befektetéssel, késztermékek cseréjével valósulnak meg. A kiegyensúlyozott társadalmi fejlődés és társadalmak együttélés-egyensúlya nem képzelhető el másként. A komplex késztermékek cseréje pedig — úgy technikai, mint esztétikai — minőség, értékazonosság kérdését veti fel. Termékeink világszínvonalon lévő egyenrangúságának megteremtése pedig még előttünk álló feladat. Ipari vezetőink elfelejtették — meg se tanulták —, hogy a humanizáció foka nemcsak a tárgyban rejlő praktikumtól függ, hanem esztétikai megformáltságától is. Nem elég tehát az ipari-technológiai rekonstrukció, hanem az esztétikai megformálást is a termelés szerves részévé kell tenni. Tévedés az esztétikai szellemet kivonni a társadalmi munkamegosztás természetes egységéből, és egy belterjes öncélú „gebines” művészeti struktúraként kezelni, magára hagyni esztétikum nélkül — az amúgy is ellustult ipart. Pedig nem nehéz belátni, hogy ma már ipar és esztétika édestestvérek. Az esztétika iparosításának kérdése minden elképzelhető és elképzelhetetlen területen feltétlen primér társadalmi létkérdés. Mert ipar nélkül nincs korszerű, pontos megmunkálás, művi perfektség, tartós, időt álló anyag; nincs: helyes dimenzió, megfelelő méret; nincs: szériatermelés, többszöriség, demokratizmus, olcsóság, mindenki számára hozzáférhetőség. És mert esztétika nélkül nincs: korszerű késztermék, ipari-kereskedelmi verseny, exportképesség; nincs: korszerű csomagolástechnika, célszerű grafika és reklám és nincs: humanizáció, szociális felemelkedés. Egyik nem teljes a másik nélkül, szükségszerűen egymásra kell találniuk. Tudjuk egyéni kapcsolatainkkal teremtett ipari szimpozionok nem oldják meg azt a feladatot, melyet az ipari tervező művészek és a létüknek kedvező klímastruktúra hiánya jelent. Szimpozionjaink csak pótszerek, sokkoló szerepük ma még csak experimentális lehetőségek felvillantásában áll, és abban, hogy a vizuális esztétikum fontosságára felhívja a figyelmet.