Tóth B. László festőművész kiállítása (Mednyánszky Terem, Budapest, 1976)
Művészetét nem kötik gúzsba meglévő festészeti szabályok, „izmusok”, nem vesz át semmiféle megmerevedett sémát, hanem önmagából alakít ki egy új világot, s ennek állítja fel sajátos törvényeit. Festészetében nem az iskola, nem a gyakorlat, nem a technika, nem az eltanulható módszer a fontos, hanem a csendes, majdnem zárkózott, kiművelt festői egyéniség. Nem ismerte — soha nem is volt sajátja — az érvényesüléssel sajnos sokszor velejáró tülekedést, s talán ezért hallunk róla kevesebbet, mint amit megérdemelne. Benső szükségét érzi annak, hogy önmagát kifejezze, s a természet élménye annyira uralkodik festészetén, hogy a látott valóságot csupán létezésük szépségéért, önmagukért festi. Világosan és színesen fest, mert a szabad természet világos és színes. Képei tiszták és nyugodtak, zavartalan szépségűek. Megértésükhöz nem szükséges gondos „előtanulmányozás”, nem szimbólumokat fest, nem misztifikál, hanem megnyugtat, gyönyörködtet. Éppen ezért képes közt lenni felüdülés és megpihenés, öröm és megnyugvás egyszerre. Mint említettük, festményeinek színe világos, de nemcsak mert kedveli a világos, pasztell színeket, hanem, mert a gyorsan száradó temperával dolgozik, s itt a színek száradáskor megvilágosodnak. Nem ábrázol körülírtan, az egyszerűséget kedveli. Minden képe lírai érzésekkel telített, s van bátorsága olyannak festeni egy csokor virágot, vagy városrészletet, mint amilyen az a maga valóságában. Ilyenformán érhetik vádak a „natuturális” szépségek ábrázolásáért, de az őt értők megérzik műveinek művészi hitelességét, belső líráját, s ez szolgálhat némi kárpótlásul. Egyenletes nappali fényben mutatja be képei világát. Kerüli a fény és árnyék ellentéteit. Elhisszük neki a lefestett táj valódiságát, mert atmoszférát ad, mert érezzük művészi őszinteségét. Motívumainak ábrázolása üde és eredeti, s így félreérthetetlen nála a természet örök élménye és szépsége feletti halk ujjongás. Az érző, gondolkodó és az élet és lét értelmét oly sokszor kereső ember örül, ha zajos, rohanó világában éltető szigetre, ebben az esetben művészeti szigetre kerül, ezek a képek ezt is jelentik nekünk. S mivel festői felfogása az örök természeti szép dicséretében nyilvánul meg, szívesen festi mindazt, ami azzal összefügg. Fővárosunk utcáinak, tereinek százféle változatát, részletét, a Duna partját, a Pilisi hegyek alatt meghúzódó kicsiny falut rálátásban, a Balaton állandóan változó színharmóniáit, közvetlen környezetét, a művésztelepet, ahol lakik, csendéletet, arcképeket, s mindenkiből egyéniségének szerénysége, halk finomsága, művészi tudása sugárzik. Költő ő a maga sajátos eszközeivel: az ecset és szín költője. Mestere a Képzőművészeti Főiskolán Csók István volt, akitől sokat tanult, de mestere vidám színeitől eltávolodott. Tóth B. László nyugodt egyénisége a pasztell színeiben talált önmagára. Szemlélődő természetének ez a megfelelő, s ezért érezzük magunkénak művészetét, mert ő így őszinte és igaz. Nem dolgozik monumentális méretű vásznakon, nem keres úgynevezett „nagy témákat”, de hisz életünk sem monumentalitásokból áll, hanem a nyugodt, csendes mindennapok szemlélődéséből, s elmondhatjuk, hogy Tóth B. László ennek varázslatos megjelenítője, beavatott mestere. Állandó kiállító művész, aki minden hazai jelentős tárlaton szerepel. Többször volt kiállítása fővárosunkban, több nagyobb vidéki városban, s néhány éve több alkalommal bemutatták képeit Japánban is. Magyar Nemzeti Galériánk több művét őrzi, festményei magángyűjtőknél itthon és külföldön is megtalálhatók. KISDÉGINÉ KIRIMI IRÉN DR.