Weisz Zsuzsa festőművész kiállítása (Debreceni Orvostudományi Egyetem Galéria, 1976)
DR. THOMA LÁSZLÓ WEISZ ZSUZSA ÍkA BUDAPEST KIRÁLYHÁGÓ ÚT 5/B TELEFON: 154-922 RÁBA-KANYAR 10. (RÉSZLET) olaj, vászonra Az impresszionisták szakítottak az akadémizmussal, hogy a természetes a maga organikus elevenségében, pillanatnyi rezdüléseiben, levegője, fényei, árnyalatgazdag pillanatai változásával együtt ragadják meg. S ez akkor friss, tiszta levegőt jelentett, szakítást az akademizmus sablonjaival, szakítást a beállítottság, az iskolás komponáltság mesterkedéseivel. A modern festészet — túl a morális lázadáson — a természetfestésben, a plein air festésben tört magának utat, s ez akkor történelmi tett volt. Az impresszionizmus eredményei ugyanakkor óriási problémákat is rejtettek magukban. Ami akkor levegőt, sablonok szétzúzását jelentette, magában hordozta a veszélyt, hogy egyszerűen csak dekomponált legyen, ami akkor a pillanat, a tények és színek egyszeri összhangjának a megragadását jelentette, jelentette később, az epigonizmus kezén a felületességet, ami akkor a morális és festői lázadás volt, olcsó látvánnyá vált, mélyebb problémákat sohasem érintő, szétfolyó dekorációvá. Talán nem volt festői stílus, ami anynyira magában hordta volna a giccselés veszélyét, mint az impresszionizmus popularizálódott kései maradványai, a falon bennünket gyönyörködtető táj méltó keretéül szolgálhat akár a vízen ringó hattyúknak is. A tájfestészetnek, ha ki akarja fejezni az ember és természet közötti megváltozott viszonyt, szakítania kellett a kései posztimpresszionista hagyományokkal. Szakítani kellett a pillanatnyisággal, az idő s a dolgok előtt kapituláló múlékonysággal, szakítani kellett a harmonikus felületi összhangokat kereső plein air szemlélettel, azzal, hogy a táj csak hangulataink, érzelmeink pillanatnyi visszfényeinek tükre legyen, s újból magát a tájat kellett felfedezni és megismerni, magának a tájnak azokat a mozzanatait megragadni, amik mélyebben és állandóbb jelleggel léteznek, mint a fények és színek pillanatnyi összjátéka. Sokan és sokféle kísérletet tettek erre, nem itt a helye ezeket felsorolni. Mindennek a felemlítése azonban mégis fontos volt: Weisz Zsuzsa képeit ebbe a sorba állíthatjuk be. Weisz onnan indul, ahonnan bármely impresszionista indulna, megkeresi a táj megfestésre érdemes látószögét, rögzíti a tájat, nem szerkezetében, hanem abban a konkrét élményben, ahogyan a perspektivikus látvány közvetíti. De nála itt kezdődnek a tulajdonképpeni kérdések. Érzékeltetni a táj mélységét, de nem pusztán valeur-értékekkel, érzékeltetni a táj szerkezetét, belső viszonyait, de nem egy konstruktivista koordináta rendszerben, hanem magában a perspektivikus rendben, érzékeltetni a tárgyakat, de nem csupán felületük tünékeny festőiségében, visszahozni a látvány élményét anélkül, hogy egyszerűen a benyomásait festené. Weisz fokozatosan, lépésről lépésre jut el a látvány értelmezéséig, de egyetlen pillanatra sem ereszti azt ki a kezéből. Ebben a lassú küzdelemben válnak egyre inkább tárgyszerűbbé a dolgok, lesz egyre kevésbé a pillanat élménye a látvány, s jelenik meg mint törvényszerű világ. S ha egyszer felismerte az alapösszefüggést, maradhat egészen természeti látvány közelében, vagy távolodhat egészen a tiszta festői foltokig, a felvázolt festői összefüggés - bár az absztrakció különböző szintjén — ugyanaz marad. Egy impresszionista képnek játéka, felülete van, Weisznél formák és tömegek jelennek meg, az impresszionista képeken vibrál a levegő, Weisznél körbejárhatók a formák, egy impresszionista képet a horizont által meghatározott hármas képsík fog össze, Weisznél akár el is tűnhet az elő-, középháttér hármas tagolása, maguk a dolgok s a közöttük levő összefüggés határozza meg a képet. Hogy szebb-e ez hát, mint egy andalítóan festett alkonyat vagy a patakokon lefutó festett áradatt Azt hiszem, így nem tehetjük fel a kérdést. Ezek a képek becsületes törekvésről tanúskodnak, hogy szilárdabb rendet s tárgyszerűbb megismerést adjanak a táj elemi élményének, mint amilyet a posztimpresszionizmus különböző epigon irányzatai adnak. Ezen küzdelem képein lépésről lépésre végigkísérhető, anélkül, hogy bármely stádium puszta átmenetet jelentene csupán a következőhöz. Nem az absztrakció a végső célja ezeknek a képeknek, a teljes elvonatkoztatás csak az egyik lehetősége. A lényeg itt újból egy cezanne-i kérdés, meg lehet-e ragadni a múlhatatlant a mulandóban, a törvényszerűt az esetlegesben, anélkül, hogy elfelejtenénk, hogy a dolgok magunk körül és előtt törvényeiket abban a múlékony s felülethez kötött formákban hordozzák, ahogyan számunkra megjelennek. E bevezető hadd ne minősítse a képeket; nem mintha félne Weisz törekvéseinek vállalásától. De a katalógus-előszavak sohasem adják a szuperlatívuszoknál alább. Mi maradjunk a tárgynál: a minősítést alkossa meg a néző. Az idő úgyis megteszi.