Bak Imre (Műcsarnok, 1977)
BAK MII • MICSAIMIK * 11 11 BESZÉLGETÉS A KIÁLLÍTÁSÁRA KÉSZÜLŐ BAK IMRÉVEL — 1976. 12. 13. BEKE LÁSZLÓ: Az az érzésem, hogy amikor hangsúlyos elemként alkalmazod aktuális műveidben a népi vagy a prehisztorikus hagyományt, elhomályosul az a mozzanat, melynek voltaképpen minden mai művészetben meg kellene lennie: a jövőre utalás. BAK IMRE: Számomra éppen ez a törekvés adja meg az értelmét a múltból vett vizuális motívumoknak. BEKE LÁSZLÓ: Legújabb „múlt felé fordulásodat" már megelőzte egy népművészeti indíttatású periódus a hatvanas évek második felében. BAK IMRE: Ez az érdeklődés mindvégig megvolt bennem. Persze, akkor még másról volt szó. Amikor Nádler Istvánnal először voltunk Nyugat- Európában, nyilvánvalóvá lett, hogy vinnünk kell valamit Kelet-Európából. Természetesen a szakmai problémák legegyetemesebb szintjén. Mi az a plusz, amit innen hozni lehet? Úgy láttam, hogy elsősorban az a személyiség, ami a mi sajátos földrajzi és etnikai környezetünkben gyökeredzik. BEKE LÁSZLÓ: Csakhogy kétféle hagyomány létezik: az egyik, amely a vérünkké vált, ami ellen nem tudunk védekezni, de nem is nyilvánul meg látványosan, a másik pedig, amit cipelünk magunkkal, és ami külsőleges. o/».r iMRC. A . ,i_, j ^ , ,IX t, . _ , i y y w ' ;. W i « y . uujCVU. ioiv.rjuv/i. képpen nem is kellene foglalkoznunk, mert részünkké vált. De lehet neki hangsúlyt adni. Miért? Mert a festészeti hagyományaink nagy részével én nem sokat tudok kezdeni. Ezért fordult a figyelmem a népművészet vizuális értékei felé — ezek sokkal jelentősebbek, mint festészeti hagyományaink. A hatvanas évek közepén még a Bartók- koncepció is foglalkoztatott — később rájöttem, hogy számomra ez az út nem járható. A hatvanas évek elején, amikor konceptuális, szöveges munkákat kezdtem csinálni, közvetlenül akartam megjeleníteni a bennem felhalmozódott gondolati anyagot, ami nem volt más, mint a világkép teljességének keresése. Csomópontokat kerestem a törvényeket az egyedi és a konkrét mögött. Axiómákat, szubsztanciákat, alapelemeket. Ez a kutatás csapódott le az akkori fotómunkáimon is. A teljesség-igénynek alapelemekkel való megragadása található meg a prehisztorikus kultúrákban vagy a népművészetben is. Az egyes motívumoknál azonban mindig sokkal jobban érdekelt az a gondolati háttér, amely létrehozta őket. BEKE LÁSZLÓ: Éppen ezért tartom veszélyesnek a hagyomány motívumaira való hivatkozást. Elterelik a figyelmet a jövőről, és kapaszkodót nyújtanak a hagyomány felé forduló retrográd tendenciáknak. Kérdés az, hogy melyik hagyomány aktuális, és melyik nem. BAK IMRE: Én abból indultam ki, hogy a nyugat-európai gondolkodás egyre kevesebb támpontot ad az embernek az élet megvalósításához. Ennek oka az analitikus gondolkodásmód — elveszünk a részletekben. Itt akár Heisenbergre is hivatkozhatnék. A művészeti avantgarde nem egy törekvése is a részletekbe merül, elzárkózik a „lét-idea” felmutatásától. A legtöbb filozófiai irányzattal is hasonló a helyzet. Ezt a feladatot pedig a művészetnek kellene vállalnia — erre a koncept azt is rádöbbent. Én a magam szerepét abban látom, hogy az embereket látni és gondolkodni tanítsam. A hagyomány retrográd értelmezése nacionalista, másrészt a felület síkján marad. Nálam a prehisztorikus elemek részben a saját hagyományom kereséséből, részben az egység kereséséből adódnak. Aktualitásukat az adja meg, hogy a prehisztorikus kultúrák „szintetikusak" voltak, vagy legalábbis annak látjuk őket. A mi problémánk ugyanis: ez analitikus gondolkodást kellene szintetikussá tennünk. Mert a szintetikus látásmódnak is ez az alapja. BEKE LÁSZLÓ: Az „aktuális” hagyományt úgy értettem, hogy például a hatvanas években bizonyos értelemben a keleti kultúrák fontosabbakká váltak számunkra, mint a görög kultúra. A preszókratikus gondolkodók őselemeivel nem sokat tudtunk kezdeni, míg a kínai I. Kinget — mely szintén kozmológiát foglalt magában — igazolta a valószínűségszámítás. BAK IMRE: Én így fogalmaznék: a történelem előtti — analogikus — gondolkozásból (ha lehet ilyesmit feltételezni) és a dialektikából, a kettőt ötvözve kell a hagyományt életre kelteni, előre lépve. BEKE LÁSZLÓ: Korábban ilyen szembeállítások jelentek meg a munkáidban: föld — ég. Az újabbakban: ember — ég — madár. Mindkét esetben nyilván a teljességre törekedtél, ugyanakkor két pólusra redukáltad a teljességet. BAK IMRE: A redukció: sűrítés. Az ellentétek látszólag szimplák, például: fönt,lent, vagy a többi tükrözési problémák. Engem azonban nem a két pólus érdekel igazán, hanem a kettő közötti. Hasonlóan látom a kapcsolatot a mindennapi élettel: az anyagi és a szellemi közötti sáv érdekel, természetesen abban az értelemben, hogy hogyan lehet az előbbiben az utóbbit megtalálni. BEKE LÁSZLÓ: Kiállításodon is erősen akarod érvényesíteni a mindennapi élet jelenlétét — a művészet didaktikai, kommunikációs gyakorlattá ''.á.L'í'vi,*.. V.czr,. “„'.»atL -cnrszU. - ••—-reni/eS, , 'rámondasz a mélyfúrás lehetőségéről, és ehelyett mindent aprópénzre váltasz? BAK IMRE: Már említettem a szintézis kérdését. Ez annyit jelent, hogy megpróbálom művészeti elveimet az élet minden területére kiterjeszteni. A művészetnek két funkcióját tudnám most említeni: az egyik az „ember"-funkció (a világkép értelmében), a másik a „társadalmi” funkció, mely utóbbi aktualizált tevékenységformákat jelent. Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy például a Népművelési Intézetben dolgozom, miért ne csinálhatnám ezt is a „művészetem” egyik részeként? Ilyen az élet — az ember nem foglalkozhat kizárólag tiszta művészettel. BEKE LÁSZLÓ: A kiállításodon csakugyan úgy fogod beállítani a napi munkád egyes területeit, mint valami „ready made”-eket. BAK IMRE: Valóban, már sokszor gondolkoztam azon, hogy ha reklámgrafikát csinálok, vagy ha egy előadást tartok diavetítéssel, tulajdonképpen ugyanazokat az elveket érvényesítem, mint például a festményeimben. BEKE LÁSZLÓ: És nem gondolsz arra, hogy ezzel devalválod mindazokat az értékeket, melyeket a tisztán művészi gyakorlatodban kétségkívül sűrítettebben hozol létre? BAK IMRE: Mindent lehet művészetként csinálni. Egy beszélgetés a művészetről lehet művészeti tevékenység. A művészetet valóban át lehet vinni a gyakorlatba. Az a baj, hogy sok művész, aki vallja, hogy a művészetnek át kell mennie az életbe, ezt az elvet a valóságban soha nem meri kipróbálni. BEKE LÁSZLÓ: Nem tudom, hogy ugyanarról van-e szó nálad, mint ami az ő elveikben megfogalmazódik. Elképzelhető két taktika. Az íróasztal szükséges rossz a mi társadalmunkban. Egy művész például megélhetési gondokból íróasztal mellé kényszerül, és ezt megpróbálja úgy értelmezni, mint művészeti tevékenység részét (íróasztal, mint művészet); egy másik művész úgy végzi művészeti tevékenységét, mintha íróasztal mellett ülne (művészet, amint íróasztal). Az előbbi típus mindenképpen rokonszenvesebb, de ettől az „íróasztal" szerepe még nem vált pozitívabbá. Nem tudom, nem azoknak van-e igazuk, akik nem hajlandók „íróasztal” mellé ülni, vagy még inkább azoknak, akik becsületesen elvégzik az irodai munkát, de azt nem keverik össze a művészeti gyakorlatukkal? BAK IMRE: Lehet, hogy nekem szerencsém volt, de én már három éve dolgozom a munkahelyemen anélkül, hogy kompromisszumra kényszerültem volna, a művészet rovására. Sem a szitanyomat-mappa — amit ott szerkesztek —, sem a tokaji művésztelepen folytatott tevékenységem, sem a vizuális nevelési kísérleteim nem jelentettek kompromisszumot. Másrészt, ma már nem lehet úgy teljes életet élni, hogy az ember csak tiszta művészettel foglalkozik — nem mehetünk el meditálni egész életünkre, mint egy jógi. BEKE LÁSZLÓ: Megint a keleti példa a teljességre hivatkozásnál! Hadd intézzek még egy utolsó támadást a „hagyománytiszteleted” ellen! Azt hiszem, világos számodra, hogy nem a szándékaiddal — a taktikáddal nem értek egyet. Az utóbbit hasonlónak érzem egy művészeti könyv szerzőjéhez, akire nagyon dühös voltam, mert új jelenségeket úgy próbált „szalonképessé” tenni, hogy minduntalan a hagyományt mutatta ki bennük. Ahelyett, hogy az újat hangsúlyozta volna! BAK IMRE: Ezzel már többen megvádoltak. Azt mondták, hogy előrángatok olyan dolgokat, melyeknek a kulcsát már régen elvesztettük. Véleményem szerint, ha igazi egy hagyomány, akkor éljük. A prehisztorikus művészet számomra nem önigazolás, mindössze egyfajta párhuzamot szeretnék felmutatni. BEKE LÁSZLÓ: Ismét csak az egységkeresés jegyében. Vagyis vizuális egységként akarod felfogni a történelmet. pLV*fv'fi4nci_.iicukcjUK az.* taore, nőnem a terre is vonatkozik. Például együtt akarom látni a szibériait és a magyart vagy az amerikait. BEKE LÁSZLÓ: Csakhogy így nem egység, hanem polaritás keletkezik. BAK IMRE: Az egység materiális megjelenítése mindig a kettősség. Ami létezik, az mindig polaritás. Egy fehér vászonhoz mindig oda kell festeni a feketét is. BEKE LÁSZLÓ: Én viszont el tudom képzelni, hogy valaki olyan egyszínű vásznat fessen, amely önmagában az egység. BAK IMRE: Az én módszerem a kettéválasztás. És ezzel — mint mondtam — mindig a láthatatlan közepet akarom megfesteni. Veszek valamiből kettőt, megjelenik a közép. És mindig ugyanaz a közép jelenik meg. BEKE LÁSZLÓ: Ez szerintem három. Gondolok a két színmezőből álló régi festményeidre, ahol a harmadikként megjelent a vastag fekete vonal, mint elválasztóelem. BAK IMRE: A fekete kontúr az ellentétes színek összekötését jelentette. A közép tulajdonképpen mindig láthatatlan — a fekete nem volt igazi megoldás. Az újabb munkáimban már elmarad. Mostanában megpróbálok valamilyen szín vibrációt létrehozni. Azonos értékű hideg és meleg vöröset teszek egymás mellé, ami alig látható remegést eredményez —• ez már sokkal közelebb áll az „igazi középhez". BEKE LÁSZLÓ: Hogyan jelentkezett a közép a különböző típusú szembeállításokban, melyekkel az elmúlt években foglalkoztál? Fogalom — kép, rossz — jó, absztrakt geometrikus — konkrét fotografikus, fent — lent stb. ellentétpárok jutnak eszembe. BAK IMRE: Minden ellentétpárnál ugyanaz a dolog — a közép — van jelen. Ami konkrétan jelentkezik, az kettő — ami emögött van, az egy. A fotómunkáim példájával, ahol egyaránt megjelenik az absztrakt jel és a konkrét látvány, azt mondhatnám: mindkét pólusra mindig szükségem van. BEKE LÁSZLÓ: Milyen megvalósítatlan elképzeléseid vannak a közép problémájának érzékeltetésére? BAK IMRE: Végtelen a lehetőségek száma. Térbeli megoldások, anyagkombinációk, például: fém és textil... Mindig ugyanarra törekszem: ugyanazt az egyet, az egységet keresem, a legkülönfélébb eszközökkel. BEKE LÁSZLÓ március 18 - április 11.