Bak Imre (Műcsarnok, 1977)

BAK MII • MICSAIMIK * 11 11 BESZÉLGETÉS A KIÁLLÍTÁSÁRA KÉSZÜLŐ BAK IMRÉVEL — 1976. 12. 13. BEKE LÁSZLÓ: Az az érzésem, hogy amikor hang­súlyos elemként alkalmazod aktuális műveidben a népi vagy a prehisztorikus hagyományt, elho­mályosul az a mozzanat, melynek voltaképpen minden mai művészetben meg kellene lennie: a jövőre utalás. BAK IMRE: Számomra éppen ez a törekvés adja meg az értelmét a múltból vett vizuális motívu­moknak. BEKE LÁSZLÓ: Legújabb „múlt felé fordulásodat" már megelőzte egy népművészeti indíttatású pe­riódus a hatvanas évek második felében. BAK IMRE: Ez az érdeklődés mindvégig megvolt bennem. Persze, akkor még másról volt szó. Ami­kor Nádler Istvánnal először voltunk Nyugat- Európában, nyilvánvalóvá lett, hogy vinnünk kell valamit Kelet-Európából. Természetesen a szak­mai problémák legegyetemesebb szintjén. Mi az a plusz, amit innen hozni lehet? Úgy láttam, hogy elsősorban az a személyiség, ami a mi sajátos földrajzi és etnikai környezetünkben gyökeredzik. BEKE LÁSZLÓ: Csakhogy kétféle hagyomány lé­tezik: az egyik, amely a vérünkké vált, ami ellen nem tudunk védekezni, de nem is nyilvánul meg látványosan, a másik pedig, amit cipelünk ma­gunkkal, és ami külsőleges. o/».r iMRC. A . ,i_, j ^ , ,IX t, . _ , i y y w ' ;. W i « y .­­ uujCVU. ioiv.rjuv/i. képpen nem is kellene foglalkoznunk, mert ré­szünkké vált. De lehet neki hangsúlyt adni. Miért? Mert a festészeti hagyományaink nagy részével én nem sokat tudok kezdeni. Ezért fordult a figyelmem a népművészet vizuális értékei felé — ezek sokkal jelentősebbek, mint festészeti hagyományaink. A hatvanas évek kö­zepén még a Bartók-­ koncepció is foglalkoztatott — később rájöttem, hogy számomra ez az út nem járható. A hatvanas évek elején, amikor konceptuális, szöveges munkákat kezdtem csinál­ni, közvetlenül akartam megjeleníteni a bennem felhalmozódott gondolati anyagot, ami nem volt más, mint a világkép teljességének keresése. Csomópontokat kerestem a törvényeket az egye­di és a konkrét mögött. Axiómákat, szubsztanciá­kat, alapelemeket. Ez a kutatás csapódott le az akkori fotó­munkáimon is. A teljesség-igénynek alapelemekkel való megragadása található meg a prehisztorikus kultúrákban vagy a népművé­szetben is. Az egyes motívumoknál azonban min­dig sokkal jobban érdekelt az a gondolati hát­tér, amely létrehozta őket. BEKE LÁSZLÓ: Éppen ezért tartom veszélyesnek a hagyomány motívumaira való hivatkozást. Elte­relik a figyelmet a jövőről, és kapaszkodót nyúj­tanak a hagyomány felé forduló retrográd ten­denciáknak. Kérdés az, hogy melyik hagyomány aktuális, és melyik nem. BAK IMRE: Én abból indultam ki, hogy a nyu­gat-európai gondolkodás egyre kevesebb tám­pontot ad az embernek az élet megvalósításához. Ennek oka az analitikus gondolkodásmód — el­veszünk a részletekben. Itt akár Heisenbergre is hivatkozhatnék. A művészeti avantgarde nem egy törekvése is a részletekbe merül, elzárkózik a „lét-idea” felmutatásától. A legtöbb filozófiai irányzattal is hasonló a helyzet. Ezt a feladatot pedig a művészetnek kellene vál­lalnia — erre a koncept azt is rádöbbent. Én a magam szerepét abban látom, hogy az embere­ket látni és gondolkodni tanítsam. A hagyomány retrográd értelmezése nacionalista, másrészt a felület síkján marad. Nálam a pre­hisztorikus elemek részben a saját hagyományom kereséséből, részben az egység kereséséből adód­nak. Aktualitásukat az adja meg, hogy a pre­hisztorikus kultúrák „szintetikusak" voltak,­ vagy legalábbis annak látjuk őket. A mi problémánk ugyanis: ez analitikus gondolkodást kellene szin­tetikussá tennünk. Mert a szintetikus látásmódnak is ez az alapja. BEKE LÁSZLÓ: Az „aktuális” hagyományt úgy ér­tettem, hogy például a hatvanas években bizo­nyos értelemben a keleti kultúrák fontosabbakká váltak számunkra, mint a görög kultúra. A pre­­szókratikus gondolkodók őselemeivel nem sokat tudtunk kezdeni, míg a kínai I. Kinget — mely szintén kozmológiát foglalt magában — igazolta a valószínűségszámítás. BAK IMRE: Én így fogalmaznék: a történelem előtti — analogikus — gondolkozásból (ha lehet ilyesmit feltételezni) és a dialektikából, a kettőt ötvözve kell a hagyományt életre kelteni, előre lépve. BEKE LÁSZLÓ: Korábban ilyen szembeállítások jelentek meg a munkáidban: föld — ég. Az újabbakban: ember — ég — madár. Mindkét esetben nyilván a teljességre törekedtél, ugyan­akkor két pólusra redukáltad a teljességet. BAK IMRE: A redukció: sűrítés. Az ellentétek lát­szólag szimplák, például: fönt,lent, vagy a töb­bi tükrözési problémák. Engem azonban nem a két pólus érdekel igazán, hanem a kettő közötti. Hasonlóan látom a kapcsolatot a mindennapi élettel: az anyagi és a szellemi közötti sáv érde­kel, természetesen abban az értelemben, hogy hogyan lehet az előbbiben az utóbbit megtalálni. BEKE LÁSZLÓ: Kiállításodon is erősen akarod ér­vényesíteni a mindennapi élet jelenlétét — a művészet didaktikai, kommunikációs gyakorlattá ''.á.L'í'vi,*.. V.czr,. “„'.»atL -cnrszU. - ••—-reni/eS, , 'rá­mondasz a mélyfúrás lehetőségéről, és ehelyett mindent aprópénzre váltasz? BAK IMRE: Már említettem a szintézis kérdését. Ez annyit jelent, hogy megpróbálom művészeti elveimet az élet minden területére kiterjeszteni. A művészetnek két funkcióját tudnám most emlí­teni: az egyik az „ember"-funkció (a világkép ér­telmében), a másik a „társadalmi” funkció, mely utóbbi aktualizált tevékenységformákat jelent. Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy például a Népművelési Intézetben dolgozom, miért ne csi­nálhatnám ezt is a „művészetem” egyik része­ként? Ilyen az élet — az ember nem foglalkoz­hat kizárólag tiszta művészettel. BEKE LÁSZLÓ: A kiállításodon csakugyan úgy fogod beállítani a napi munkád egyes területeit, mint valami „ready made”-eket. BAK IMRE: Valóban, már sokszor gondolkoztam azon, hogy ha reklámgrafikát csinálok, vagy ha egy előadást tartok diavetítéssel, tulajdonképpen ugyanazokat az elveket érvényesítem, mint pél­dául a festményeimben. BEKE LÁSZLÓ: És nem gondolsz arra, hogy ezzel devalválod mindazokat az értékeket, melyeket a tisztán művészi gyakorlatodban kétségkívül sűrí­tettebben hozol létre? BAK IMRE: Mindent lehet művészetként csinálni. Egy beszélgetés a művészetről lehet művészeti tevékenység. A művészetet valóban át lehet vinni a gyakorlatba. Az a baj, hogy sok művész, aki vallja, hogy a művészetnek át kell mennie az életbe, ezt az el­vet a valóságban soha nem meri kipróbálni. BEKE LÁSZLÓ: Nem tudom, hogy ugyanarról van-e szó nálad, mint ami az ő elveikben meg­fogalmazódik. Elképzelhető két taktika. Az író­asztal szükséges rossz a mi társadalmunkban. Egy művész például megélhetési gondokból íróasztal mellé kényszerül, és ezt megpróbálja úgy értel­mezni, mint művészeti tevékenység részét (íróasz­tal, mint művészet); egy másik művész úgy végzi művészeti tevékenységét, mintha íróasztal mellett ülne (művészet, amint íróasztal). Az előbbi típus mindenképpen rokonszenvesebb, de ettől az „író­asztal" szerepe még nem vált pozitívabbá. Nem tudom, nem azoknak van-e igazuk, akik nem haj­landók „íróasztal” mellé ülni, vagy még inkább azoknak, akik becsületesen elvégzik az irodai munkát, de azt nem keverik össze a művészeti gyakorlatukkal? BAK IMRE: Lehet, hogy nekem szerencsém volt, de én már három éve dolgozom a munkahelye­men anélkül, hogy kompromisszumra kényszerül­tem volna, a művészet rovására. Sem a szitanyo­­mat-mappa — amit ott szerkesztek —, sem a tokaji művésztelepen folytatott tevékenységem, sem a vizuális nevelési kísérleteim nem jelentettek komp­romisszumot. Másrészt, ma már nem lehet úgy teljes életet élni, hogy az ember csak tiszta mű­vészettel foglalkozik — nem mehetünk el medi­tálni egész életünkre, mint egy jógi. BEKE LÁSZLÓ: Megint a keleti példa a teljes­ségre hivatkozásnál! Hadd intézzek még egy utolsó támadást a „hagyománytiszteleted” ellen! Azt hiszem, világos számodra, hogy nem a szán­dékaiddal — a taktikáddal nem értek egyet. Az utóbbit hasonlónak érzem egy művészeti könyv szerzőjéhez, akire nagyon dühös voltam, mert új jelenségeket úgy próbált „szalonképessé” tenni, hogy minduntalan a hagyományt mutatta ki ben­nük. Ahelyett, hogy az újat hangsúlyozta volna! BAK IMRE: Ezzel már többen megvádoltak. Azt mondták, hogy előrángatok olyan dolgokat, me­lyeknek a kulcsát már régen elvesztettük. Véle­ményem szerint, ha igazi egy hagyomány, akkor éljük. A prehisztorikus művészet számomra nem önigazolás, mindössze egyfajta párhuzamot sze­retnék felmutatni. BEKE LÁSZLÓ: Ismét csak az egység­keresés je­gyében. Vagyis vizuális egységként akarod fel­fogni a történelmet. pLV*fv'fi4nci_.iicukcjUK az.* taore, nőnem a terre is vonatkozik. Például együtt akarom látni a szi­bériait és a magyart vagy az amerikait. BEKE LÁSZLÓ: Csakhogy így nem egység, hanem polaritás keletkezik. BAK IMRE: Az egység materiális megjelenítése mindig a kettősség. Ami létezik, az mindig pola­ritás. Egy fehér vászonhoz mindig oda kell fes­teni a feketét is. BEKE LÁSZLÓ: Én viszont el tudom képzelni, hogy valaki olyan egyszínű vásznat fessen, amely ön­magában az egység. BAK IMRE: Az én módszerem a kettéválasztás. És ezzel — mint mondtam — mindig a láthatat­lan közepet akarom megfesteni. Veszek valamiből kettőt, megjelenik a közép. És mindig ugyanaz a közép jelenik meg. BEKE LÁSZLÓ: Ez szerintem három. Gondolok a két színmezőből álló régi festményeidre, ahol a harmadikként megjelent a vastag fekete vonal, mint elválasztóelem. BAK IMRE: A fekete kontúr az ellentétes színek összekötését jelentette. A közép tulajdonképpen mindig láthatatlan — a fekete nem volt igazi megoldás. Az újabb munkáimban már elmarad. Mostanában megpróbálok valamilyen szín­ vibrá­ciót létrehozni. Azonos értékű hideg és meleg vöröset teszek egymás mellé, ami alig látható remegést eredményez —• ez már sokkal közelebb áll az „igazi középhez". BEKE LÁSZLÓ: Hogyan jelentkezett a közép a különböző típusú szembeállításokban, melyekkel az elmúlt években foglalkoztál? Fogalom — kép, rossz — jó, absztrakt geometrikus — konk­rét fotografikus, fent — lent stb. ellentétpárok jutnak eszembe. BAK IMRE: Minden ellentétpárnál ugyanaz a do­log — a közép — van jelen. Ami konkrétan je­lentkezik, az kettő — ami emögött van, az egy. A fotómunkáim példájával, ahol egyaránt megje­lenik az absztrakt jel és a konkrét látvány, azt mondhatnám: mindkét pólusra mindig szükségem van. BEKE LÁSZLÓ: Milyen megvalósítatlan elképzelé­seid vannak a közép problémájának érzékelteté­sére? BAK IMRE: Végtelen a lehetőségek száma. Tér­beli megoldások, anyagkombinációk, például: fém és textil... Mindig ugyanarra törekszem: ugyan­azt az egyet, az egységet keresem, a legkülön­félébb eszközökkel. BEKE LÁSZLÓ március 18 - április 11.

Next