Bak Imre (Műcsarnok, 1977)

BAK IMRE Bak Imre rendkívül tudatos, kutató-alkotó művész. Mint korunk progresszív gondolkodói, ő is keresi a részek egésszé szervezhetőségét, a világ totali­tását, azt a teljesebb világképet, amely a pará­nyi részektől a kozmoszig képes átfogni és láttat­ni világunkat. Kutatás közben — az őt foglal­koztató problémával összefüggésben — jut el a népművészet gondolkodásrendszerének a felisme­réséig. És ennek a jelenségnek az értelmezése során messze túllépi számos kortársának a fel­fogását, akik felszínesen, és főként külsőségekben egy-egy gyakran használt motívum, vagy közis­mert téma (például a Cantata profana) feldolgo­zásával vélik megoldottnak a népművészet átvé­telét és újjászületését a magas művészetben. Bak Imre a népművészet konstruktív jellegét ra­gadja meg. Értelmezi szerkezetét, tanulmányozza egységlátását, sajátos és átfogó szemléletét. Fel­ismeri, hogy a hímzéseken, faragásokon ábrázolt állat, ember és természeti környezet nem alá- és fölérendeltségben, hanem a mellérendelés elvét követve jelenik meg. Analizálja a népművészet konstruktív építkezési módját, amelyben formai­lag kiemelt helyzetű a tükörkép — a szimmetri­kusan jelentkező lent és fent, a bal oldalnak megfelelő jobb, és tartalmilag: a közösségi és egyéni, a gondolati és érzelmi — tehát a dolgok két pólusa, ellentétekben megvalósuló azonossá­ga és teljessége. ..... Nem elégszik meg az ötlet, a hangulat rögzíté­sével. A végére jár a dolgoknak. Ehhez pedig gondolatainak — az egyes grafikai lapok, képek helyett — a sorozatokban történő kifejtését talál­ja a legmegfelelőbbnek. Mélyreható, s közben minden fölöslegeset, lényegtelent lehántol a szer­kezeti vázlatról s az adott vizuális­ rendszer kere­tei között számos variációt készít. Az ismétlődő geometriai elemek, új helyzetekben, ritmustételek­ben jelennek meg, világos egyértelműséggel és sohasem improvizáltan. Felcseréli a negatívot a pozitívval, változtatja a színeket és arányokat, közben értékel, megkülön­böztet és elválaszt, hogy újra összefoglaljon, fel­oldja az ellentéteket, hogy létrejöjjenek az azo­nosság feltételei, és ezzel a szintézis, a végső rend megteremtésének a lehetősége. Ez az elemző, szintetizáló magatartás nem szűkül le csupán képalkotó, s különösen nem valami „kép­termelő" tevékenységre. Állandóan foglal­koztatja a művészet társadalmi funkciója. Az ál­tala vezetett képzőművészeti körben, valamint a tokaji művésztelep tanáraként és a Népművelési Intézet munkatársaként intenzíven foglalkozik az ember alkotó aktivitásával, amelyben az alkotás és befogadás történelmileg szétvált mozzanatát véli újraegyesíthetőnek. Mint a Bauhaus meste­rei — Gropius, Kandinszkij, Klee, Moholy-Nagy László, vagy mint Kepes György , Bak Imre is sok energiát fordít a vizuális nyelv és gondolko­zás rendszerének a fejlesztésére.­­ Az ő példája — művészi szemlélete és emberi magatartása — késztet újrafogalmazni a sokszor felvetődő kérdést: mit jelent ma korszerűnek lenni? A korszerűség — szerintem — az alkotás szem­­léleti és funkcionális időszerűsége mellett feltéte­lezi azt a művészi magatartást is, amely aktív szerepet vállal a művészet társadalmi hatékony­ságának a növelésében, az ember környezetének, életmódjának és kreativitásának a fejlesztésében. BANSZKY PÁL Elhangzott 1976. december 5-én a művész Hajdúszoboszlón rendezett kiállításának megnyitóján. A SZINTETIKUS JELEK ÉS A SZINTETIKUS LÁTÁS A világot rendszerekben látjuk, éljük át, fogal­mazzuk meg (például a rögzített szemállásban tükröződő látvány geometriailag megfogalmazott rendszere a perspektíva). A képzőművészetben jeleket és jelek rendszereit használjuk a művészi közlés megjelenítésére. Ezek a jelek elsőfokon a vizuális nyelv elemei (pont, vonal, folt, tér,idő, szín stb.), magasabb szinten a valósághoz, illetve a művész szubjektumához különböző módon kap­csolódó jelek (a retinakép utánzása — leképzés; amit tudok — fogalmi jelek; fantázia, ideá­lis — szimbólumok. Más felosztás szerint: tárgy­jelek — ábrázolás; képjelek — autonóm kép­világ; énjelek — a tárgy, illetve a képjelek módosítása az önkifejezés érdekében). A jeleket különböző rendszerekben használjuk, a rendszert alapvetően három tényező határozza meg: a kor szellemi állapota, aktuális problémái (világkép, társadalmi struktúra stb.), az adott mű­vészettörténeti fázis­, a kor művészeti kérdései („kutatási feladatok”) és a szubjektum, amely a korban aktuális rendszerlehetőségeket személyes jelleggel konkretizálja. A XX. században használt művészeti jelek és rendszerek alapvetően analiti­kus jellegűek voltak, összefüggésben a gondolko­dás analitikus jellegével. Mindennapi gondolko­dásunkat elsősorban a természettudományos ku­­tatás una­i lévértázási ismeretan­yag határocoa meg, ez befolyásolja látásunkat is. A részek vizs­gálata közben azonban elveszíthetjük kapcsola­tunkat az egésszel és ez igen veszélyes, mint Werner Heisenberg mondja: „ha egy nap kime­rül az a mágneses erő, mely felé a nyugati em­ber iránytűje mutat — és mi más lenne ezen erő forrása, mint a lényegi rend —, akkor iszonyatos dolog történik az emberiséggel, rosszabb az atombombánál, a koncentrációs táboroknál". Nem véletlenül beszélünk manapság olyan sokat a „komplexitásról", a részek integrálásának szük­ségességéről az élet legkülönbözőbb területein. A szintézis azonban mindenekelőtt a szintetikus gondolkodásban kell hogy megvalósuljon, vizuá­lis területeken pedig a szintetikus látásban. En­nek segítésére természetesen nagyon sokféle le­hetőség kínálkozik, a művészet is közreműködhet az átfogó gondolkodás és látás aktivizálásában, megintcsak sokféle módszerrel. Egyik lehetőség a szintetikus látásformák aktualizálása. A meg­előző művészeti jelekhez és jelrendszerekhez való visszanyúlás a művészettörténetben nem új jelen­ség. A század elején is sok művész hasznosította a primitív, a prehisztorikus és a népművészet kü­lönböző jel-, il­letve jelrendszereinek bizonyos ele­meit (Sztravinszkij, Bartók, Apollinaire, Lorca, Pi­casso, Chagall stb.). Akkoriban ezeknek a szin­tetikus látásformáknak a tanulságait inkább a formai újítások, új vizuális effektusok megvalósí­tása érdekében használták fel, ma abban segít­hetnének bennünket, hogy gondolkodásunk és lá­tásunk szintetikus vonatkozásait erősítsék. Termé­szetesen „csak azok igazolhatják a hagyomány létezését és életerős voltát, akik a jövő felé for­dulnak. „Ma legfontosabb feladatunk az olyan alkotás, amely egyidőben fogja fel a múltat és a jövendőt" (Kenzo Tange). Vagy Dobszay László szavaival: „a valódi hagyománytisztelő nem for­dul a múltba, számára a múlt ugyanis a jelen­hez tartozik". Nem nosztalgiáról, archaizálásról van szó tehát, hanem a múlt és jelen szintézisé­ről éppen a jövő építéséért. A szintetikus látásformák felhasználata (rendszer­­használata) szimbolikus volt, pontosabban kifejez­ve modelljellegű. Ez nem tévesztendő össze a század eleji — a látványtól különböző mértékig elvonatkoztatott — jelhasználattal. Amíg ott a folyamat — a konkrét „absztrahálása” — a kép­jel aktivizálásának kedvéért történt és el is ve­zetett az autonóm (a látványra már nem utaló) képi jelekhez és rendszerekhez, addig az előző­nél a konkrét jelenség és a törvényeit tartalmazó általános jel között áthatás (szintézis) van. A szin­tetikus jel magába foglalja a konkrétot (nem úgy, hogy emlékeztet rá, tehát asszociatív, hanem úgy, hogy analóg vele). Itt a jel megőrizve absztrakt tisztaságát, visszavezet a konkréthoz, és segít meglátni benne a törvényt. A szintetikus gondolkodás természetesen nemcsak a jelben, hanem annak rendszerszerű használatá­ban is érvényesül. A kubizmus a dolgok közti szintézist a tér­forma egységben kívánta meg­valósítani, a szürrealizmus az álom és a fantázia síkján hozta létre a hétköznapi látványban nem találkozó dolgok kapcsolódási lehetőségét. A pre­hisztorikus vizuális rendszerekben a természettel, a kozmosszal egységben élő ember az azonos törvények mentén szervezi egységgé a dolgokat, jelenségeket (illetve azok jeleit). Jelrétegek hal­mozódnak egymásra úgy, hogy az egymásra rako­­dás nem homályosítja el az egyes jelek jelenté­sét, ellenkezőleg: világosabbak és — az össze­függések szemléletesebbé válásával — sűrítetteb­­bek és tartalmasabbak lesznek. Úgy tűnik, hogy az aktív, szintetikus látás meg­teremtéséért való fáradozásunkban hasznos for­rás lehet a hagyomány, a látás minősége fej­lesztésének egy útját jelentheti olyan aktuális je­lek és jelrendszerek megteremtése, melyek hasz­nosítják a szintetikus látásformák jel és rendszer sajátosságait. BAK IMRE KATALÓGUS 1. Két szitanyomat-blokk: Tükrözések, nap-ma­­dár-arc, 1—12 2. Fotómunkák: Tükröződések, geometrikus va­riációk, 1—5 3. Nevelési módszertani könyv illusztrációs olda­lai (Bak Imre: Vizuális alkotás és alakítás) 4. Szöveges munkák: szöveges koncept-füzetek, levelezőlapok,­­ tabló 5. Fotografikai munkák: Egy motívum és környe­zete, 1915 6. Dokumentációs lapok: A Népművelési Intézeti és Nyomdász Képzőművészkör­i tevékenységről 7. Reklámgrafikai munkák: Amatőr képzőművé­szeti kiállítás katalógusborítója és plakátja, Fred­eni katalógusborító, békéscsabai kiállí­tás plakátja 8. Környezetalakítási munkák: Győr, Ady Endre lakótelep szabadtéri mozaikfal, kispesti lakó­telep vizuális megjelenésének koncepcióterve 9. Vitrinsor: Kiállítási katalógusok, könyvek, fo­lyóiratok 10. Táblaképek: Tükrözés I, 1976, akril, vászon, 220X180 cm Tükrözés II, 1976, akril, vászon, 220X180 cm Tükrözés III, 1976, akril, vászon, 220X180 cm Nap-ember-arc I, 1977, akril, vászon, 180X300 cm Nap-ember-arc II, 1977, akril, vászon, 220X300 cm Nap-ember-arc III, 1977, akril, vászon, 220X­300 cm Nap-bika-arc, 1977, akril, vászon, 220X300 cm Hold-madár-arc, 1977, akril, vászon, 180X300 cm BAK IMRE FESTŐMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSA 1977. MÁRCIUS 18—ÁPRILIS 11. MŰCSARNOK — BUDAPEST A KATALÓGUST SZERKESZTETTE ÉS A KI­ÁLLÍTÁST RENDEZTE: FRANK JÁNOS A KATALÓGUST TERVEZTE: BAK IMRE FELELŐS KIADÓ: HÍDVÉGI ISTVÁN KF. ENG. SZÁM: 41914 AZONOSSÁGI SZÁM: 571/76 MŰSZAKI SZERKESZTŐ: KERTÉSZ ANDRÁS KÉSZÜLT: 700 PÉLDÁNYBAN, AZ ÉPÍTÉSÜGYI TÁJÉKOZTATÁSI KÖZPONT NYOMDAÜZEMÉBEN TASKASZÁM: 770035 FELELŐS VEZETŐ: FÓTI PÁL

Next