Bak Imre (Műcsarnok, 1977)
BAK IMRE Bak Imre rendkívül tudatos, kutató-alkotó művész. Mint korunk progresszív gondolkodói, ő is keresi a részek egésszé szervezhetőségét, a világ totalitását, azt a teljesebb világképet, amely a parányi részektől a kozmoszig képes átfogni és láttatni világunkat. Kutatás közben — az őt foglalkoztató problémával összefüggésben — jut el a népművészet gondolkodásrendszerének a felismeréséig. És ennek a jelenségnek az értelmezése során messze túllépi számos kortársának a felfogását, akik felszínesen, és főként külsőségekben egy-egy gyakran használt motívum, vagy közismert téma (például a Cantata profana) feldolgozásával vélik megoldottnak a népművészet átvételét és újjászületését a magas művészetben. Bak Imre a népművészet konstruktív jellegét ragadja meg. Értelmezi szerkezetét, tanulmányozza egységlátását, sajátos és átfogó szemléletét. Felismeri, hogy a hímzéseken, faragásokon ábrázolt állat, ember és természeti környezet nem alá- és fölérendeltségben, hanem a mellérendelés elvét követve jelenik meg. Analizálja a népművészet konstruktív építkezési módját, amelyben formailag kiemelt helyzetű a tükörkép — a szimmetrikusan jelentkező lent és fent, a bal oldalnak megfelelő jobb, és tartalmilag: a közösségi és egyéni, a gondolati és érzelmi — tehát a dolgok két pólusa, ellentétekben megvalósuló azonossága és teljessége. ..... Nem elégszik meg az ötlet, a hangulat rögzítésével. A végére jár a dolgoknak. Ehhez pedig gondolatainak — az egyes grafikai lapok, képek helyett — a sorozatokban történő kifejtését találja a legmegfelelőbbnek. Mélyreható, s közben minden fölöslegeset, lényegtelent lehántol a szerkezeti vázlatról s az adott vizuális rendszer keretei között számos variációt készít. Az ismétlődő geometriai elemek, új helyzetekben, ritmustételekben jelennek meg, világos egyértelműséggel és sohasem improvizáltan. Felcseréli a negatívot a pozitívval, változtatja a színeket és arányokat, közben értékel, megkülönböztet és elválaszt, hogy újra összefoglaljon, feloldja az ellentéteket, hogy létrejöjjenek az azonosság feltételei, és ezzel a szintézis, a végső rend megteremtésének a lehetősége. Ez az elemző, szintetizáló magatartás nem szűkül le csupán képalkotó, s különösen nem valami „képtermelő" tevékenységre. Állandóan foglalkoztatja a művészet társadalmi funkciója. Az általa vezetett képzőművészeti körben, valamint a tokaji művésztelep tanáraként és a Népművelési Intézet munkatársaként intenzíven foglalkozik az ember alkotó aktivitásával, amelyben az alkotás és befogadás történelmileg szétvált mozzanatát véli újraegyesíthetőnek. Mint a Bauhaus mesterei — Gropius, Kandinszkij, Klee, Moholy-Nagy László, vagy mint Kepes György , Bak Imre is sok energiát fordít a vizuális nyelv és gondolkozás rendszerének a fejlesztésére. Az ő példája — művészi szemlélete és emberi magatartása — késztet újrafogalmazni a sokszor felvetődő kérdést: mit jelent ma korszerűnek lenni? A korszerűség — szerintem — az alkotás szemléleti és funkcionális időszerűsége mellett feltételezi azt a művészi magatartást is, amely aktív szerepet vállal a művészet társadalmi hatékonyságának a növelésében, az ember környezetének, életmódjának és kreativitásának a fejlesztésében. BANSZKY PÁL Elhangzott 1976. december 5-én a művész Hajdúszoboszlón rendezett kiállításának megnyitóján. A SZINTETIKUS JELEK ÉS A SZINTETIKUS LÁTÁS A világot rendszerekben látjuk, éljük át, fogalmazzuk meg (például a rögzített szemállásban tükröződő látvány geometriailag megfogalmazott rendszere a perspektíva). A képzőművészetben jeleket és jelek rendszereit használjuk a művészi közlés megjelenítésére. Ezek a jelek elsőfokon a vizuális nyelv elemei (pont, vonal, folt, tér,idő, szín stb.), magasabb szinten a valósághoz, illetve a művész szubjektumához különböző módon kapcsolódó jelek (a retinakép utánzása — leképzés; amit tudok — fogalmi jelek; fantázia, ideális — szimbólumok. Más felosztás szerint: tárgyjelek — ábrázolás; képjelek — autonóm képvilág; énjelek — a tárgy, illetve a képjelek módosítása az önkifejezés érdekében). A jeleket különböző rendszerekben használjuk, a rendszert alapvetően három tényező határozza meg: a kor szellemi állapota, aktuális problémái (világkép, társadalmi struktúra stb.), az adott művészettörténeti fázis, a kor művészeti kérdései („kutatási feladatok”) és a szubjektum, amely a korban aktuális rendszerlehetőségeket személyes jelleggel konkretizálja. A XX. században használt művészeti jelek és rendszerek alapvetően analitikus jellegűek voltak, összefüggésben a gondolkodás analitikus jellegével. Mindennapi gondolkodásunkat elsősorban a természettudományos kutatás unai lévértázási ismeretanyag határocoa meg, ez befolyásolja látásunkat is. A részek vizsgálata közben azonban elveszíthetjük kapcsolatunkat az egésszel és ez igen veszélyes, mint Werner Heisenberg mondja: „ha egy nap kimerül az a mágneses erő, mely felé a nyugati ember iránytűje mutat — és mi más lenne ezen erő forrása, mint a lényegi rend —, akkor iszonyatos dolog történik az emberiséggel, rosszabb az atombombánál, a koncentrációs táboroknál". Nem véletlenül beszélünk manapság olyan sokat a „komplexitásról", a részek integrálásának szükségességéről az élet legkülönbözőbb területein. A szintézis azonban mindenekelőtt a szintetikus gondolkodásban kell hogy megvalósuljon, vizuális területeken pedig a szintetikus látásban. Ennek segítésére természetesen nagyon sokféle lehetőség kínálkozik, a művészet is közreműködhet az átfogó gondolkodás és látás aktivizálásában, megintcsak sokféle módszerrel. Egyik lehetőség a szintetikus látásformák aktualizálása. A megelőző művészeti jelekhez és jelrendszerekhez való visszanyúlás a művészettörténetben nem új jelenség. A század elején is sok művész hasznosította a primitív, a prehisztorikus és a népművészet különböző jel-, illetve jelrendszereinek bizonyos elemeit (Sztravinszkij, Bartók, Apollinaire, Lorca, Picasso, Chagall stb.). Akkoriban ezeknek a szintetikus látásformáknak a tanulságait inkább a formai újítások, új vizuális effektusok megvalósítása érdekében használták fel, ma abban segíthetnének bennünket, hogy gondolkodásunk és látásunk szintetikus vonatkozásait erősítsék. Természetesen „csak azok igazolhatják a hagyomány létezését és életerős voltát, akik a jövő felé fordulnak. „Ma legfontosabb feladatunk az olyan alkotás, amely egyidőben fogja fel a múltat és a jövendőt" (Kenzo Tange). Vagy Dobszay László szavaival: „a valódi hagyománytisztelő nem fordul a múltba, számára a múlt ugyanis a jelenhez tartozik". Nem nosztalgiáról, archaizálásról van szó tehát, hanem a múlt és jelen szintéziséről éppen a jövő építéséért. A szintetikus látásformák felhasználata (rendszerhasználata) szimbolikus volt, pontosabban kifejezve modelljellegű. Ez nem tévesztendő össze a század eleji — a látványtól különböző mértékig elvonatkoztatott — jelhasználattal. Amíg ott a folyamat — a konkrét „absztrahálása” — a képjel aktivizálásának kedvéért történt és el is vezetett az autonóm (a látványra már nem utaló) képi jelekhez és rendszerekhez, addig az előzőnél a konkrét jelenség és a törvényeit tartalmazó általános jel között áthatás (szintézis) van. A szintetikus jel magába foglalja a konkrétot (nem úgy, hogy emlékeztet rá, tehát asszociatív, hanem úgy, hogy analóg vele). Itt a jel megőrizve absztrakt tisztaságát, visszavezet a konkréthoz, és segít meglátni benne a törvényt. A szintetikus gondolkodás természetesen nemcsak a jelben, hanem annak rendszerszerű használatában is érvényesül. A kubizmus a dolgok közti szintézist a térforma egységben kívánta megvalósítani, a szürrealizmus az álom és a fantázia síkján hozta létre a hétköznapi látványban nem találkozó dolgok kapcsolódási lehetőségét. A prehisztorikus vizuális rendszerekben a természettel, a kozmosszal egységben élő ember az azonos törvények mentén szervezi egységgé a dolgokat, jelenségeket (illetve azok jeleit). Jelrétegek halmozódnak egymásra úgy, hogy az egymásra rakodás nem homályosítja el az egyes jelek jelentését, ellenkezőleg: világosabbak és — az összefüggések szemléletesebbé válásával — sűrítettebbek és tartalmasabbak lesznek. Úgy tűnik, hogy az aktív, szintetikus látás megteremtéséért való fáradozásunkban hasznos forrás lehet a hagyomány, a látás minősége fejlesztésének egy útját jelentheti olyan aktuális jelek és jelrendszerek megteremtése, melyek hasznosítják a szintetikus látásformák jel és rendszer sajátosságait. BAK IMRE KATALÓGUS 1. Két szitanyomat-blokk: Tükrözések, nap-madár-arc, 1—12 2. Fotómunkák: Tükröződések, geometrikus variációk, 1—5 3. Nevelési módszertani könyv illusztrációs oldalai (Bak Imre: Vizuális alkotás és alakítás) 4. Szöveges munkák: szöveges koncept-füzetek, levelezőlapok, tabló 5. Fotografikai munkák: Egy motívum és környezete, 1915 6. Dokumentációs lapok: A Népművelési Intézeti és Nyomdász Képzőművészköri tevékenységről 7. Reklámgrafikai munkák: Amatőr képzőművészeti kiállítás katalógusborítója és plakátja, Fredeni katalógusborító, békéscsabai kiállítás plakátja 8. Környezetalakítási munkák: Győr, Ady Endre lakótelep szabadtéri mozaikfal, kispesti lakótelep vizuális megjelenésének koncepcióterve 9. Vitrinsor: Kiállítási katalógusok, könyvek, folyóiratok 10. Táblaképek: Tükrözés I, 1976, akril, vászon, 220X180 cm Tükrözés II, 1976, akril, vászon, 220X180 cm Tükrözés III, 1976, akril, vászon, 220X180 cm Nap-ember-arc I, 1977, akril, vászon, 180X300 cm Nap-ember-arc II, 1977, akril, vászon, 220X300 cm Nap-ember-arc III, 1977, akril, vászon, 220X300 cm Nap-bika-arc, 1977, akril, vászon, 220X300 cm Hold-madár-arc, 1977, akril, vászon, 180X300 cm BAK IMRE FESTŐMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSA 1977. MÁRCIUS 18—ÁPRILIS 11. MŰCSARNOK — BUDAPEST A KATALÓGUST SZERKESZTETTE ÉS A KIÁLLÍTÁST RENDEZTE: FRANK JÁNOS A KATALÓGUST TERVEZTE: BAK IMRE FELELŐS KIADÓ: HÍDVÉGI ISTVÁN KF. ENG. SZÁM: 41914 AZONOSSÁGI SZÁM: 571/76 MŰSZAKI SZERKESZTŐ: KERTÉSZ ANDRÁS KÉSZÜLT: 700 PÉLDÁNYBAN, AZ ÉPÍTÉSÜGYI TÁJÉKOZTATÁSI KÖZPONT NYOMDAÜZEMÉBEN TASKASZÁM: 770035 FELELŐS VEZETŐ: FÓTI PÁL