Bondor István szobrászművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1977)

Kissé jelképesnek érzem, hogy Bondor István a leginkább embert próbáló techni­kát választotta művészi élményvilága, alko­tói szándéka kifejezésére. A szobrász a leg­közvetlenebb módon találkozik az anyaggal: a kővel, a márvánnyal, a bronzzal, a fával, az agyaggal, —, s igazi, valós küzdelemben születik a mű, alakul ki a formátlan anyag­ból a valóság egy darabja — a művészi, al­kotói gondolat fába faragott, agyagba min­tázott, bronzba öntött képe, lenyomata. Ha csak életútján tekintünk végig, már akkor is szembetűnő, hogy valóságos küz­delem árán jutott el az alkotás lehetőségéig, öröméig. Bányász volt, és a felszabadulás után Tatabányán életre hívott Bányász Kép­zőművészeti Szabadiskolában kerülhetett közelebb a művészethez. Már elmúlt har­minc esztendős, amikor a Képzőművészeti Főiskola hallgatója lehetett, s ismét csak nagy akaraterőre, kemény küzdelemre volt szüksége ahhoz, hogy itt is megbirkózzon az új feladatokkal. A diploma megszerzése után kőszobrászként dolgozott , s ez nem csak újabb erőpróbákat jelentett számára, de igazi stúdiumot is, a felkészülést a ké­sőbbi alkotói munkára. A pályán sem volt könnyű előbbre jutni, folyton változva, megújulva, önmagát meg­őrizni, a saját, csak rá jellemző kifejezőesz­közöket megtalálni. Meg kellett küzdeni minden kis sikerért, eredményért. 1951 óta szerepel már kisebb-nagyobb munkáival megyei tárlatokon, kollektív kiállításokon, de az első jelentősebb önálló bemutatkozásra csak két évtizedes alkotói munka után, 1972- ben nyílt lehetősége szülőhazájában, az útra indító bányászvárosban, Tatabányán. Az utóbbi öt esztendő tevékeny és termé­keny időszakot jelentett pályáján. Mintegy tíz helyen — városban, községben, s külföl­dön, Ausztriában — volt önálló kiállítása, de bemutatta műveit a Komárom megyei üze­mekben, klubokban, munkásszállásokon rendezett kamarakiállításokon is. S hogy a hosszú érlelődés időszakát termékeny al­kotó korszak követte, ezt jelzi: növekvő számban kerültek ebben az időben munkái közintézményekbe, középületekbe. Budapesti kiállítása különösen fontos, jelentős újabb állomás pályáján. Módja nyílik most az eddiginél nagyobb közönség és szakmai közvélemény előtt bemutatkozni, „megméretni”. A Fényes Adolf teremben látható anyagának talán legfőbb jellegze­tessége és erénye az egyszerűség, az em­berközpontúság, a minden mesterkéltséget, rafinériát kerülő természetesség. Alakjai különösen sajátos módon kelnek életre fa­munkáin — a reliefeken, kisplasztikákon —, az anyag természetes adottságait használja fel a figurák megformálásánál, a kompo­zíció kibontásánál. Ezek a munkái ragadják meg mindenekelőtt a nézőt őszinteségükkel, természetességükkel, lírájukkal. S egyúttal arról is tanúskodnak, hogy alkotójuk közös­ségi indíttatású művész, aki a világban a szépséget, a harmóniát, az emberséget igyekszik felfedezni számunkra. Ezért állunk meg eltűnődve, elgondolkodva egy-egy műve előtt — ezért hat ránk üdítően és f­el­­­szabadítóan a művek egésze. Nem fog át széles világot, nem próbál megjeleníteni el­­vontabb, filozófikusabb gondolatokat. A bennünket körülölelő világ, a hétköznapok szépségeit tárja elénk, olyan egyszerűen, természetesen, ahogy élünk, ahogy magunk is látjuk a világot. A művészetnek ez is fel­adata, és örülünk, hogy Bondor István segít felfedezni művészetével a világot, a hétköz­napok apró kis csodáit. SARKOZY GÉZA TATABÁNYA VÁROS TANÁCSÁNAK ELNÖKE

Next