Bondor István szobrászművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1977)
Kissé jelképesnek érzem, hogy Bondor István a leginkább embert próbáló technikát választotta művészi élményvilága, alkotói szándéka kifejezésére. A szobrász a legközvetlenebb módon találkozik az anyaggal: a kővel, a márvánnyal, a bronzzal, a fával, az agyaggal, —, s igazi, valós küzdelemben születik a mű, alakul ki a formátlan anyagból a valóság egy darabja — a művészi, alkotói gondolat fába faragott, agyagba mintázott, bronzba öntött képe, lenyomata. Ha csak életútján tekintünk végig, már akkor is szembetűnő, hogy valóságos küzdelem árán jutott el az alkotás lehetőségéig, öröméig. Bányász volt, és a felszabadulás után Tatabányán életre hívott Bányász Képzőművészeti Szabadiskolában kerülhetett közelebb a művészethez. Már elmúlt harminc esztendős, amikor a Képzőművészeti Főiskola hallgatója lehetett, s ismét csak nagy akaraterőre, kemény küzdelemre volt szüksége ahhoz, hogy itt is megbirkózzon az új feladatokkal. A diploma megszerzése után kőszobrászként dolgozott , s ez nem csak újabb erőpróbákat jelentett számára, de igazi stúdiumot is, a felkészülést a későbbi alkotói munkára. A pályán sem volt könnyű előbbre jutni, folyton változva, megújulva, önmagát megőrizni, a saját, csak rá jellemző kifejezőeszközöket megtalálni. Meg kellett küzdeni minden kis sikerért, eredményért. 1951 óta szerepel már kisebb-nagyobb munkáival megyei tárlatokon, kollektív kiállításokon, de az első jelentősebb önálló bemutatkozásra csak két évtizedes alkotói munka után, 1972- ben nyílt lehetősége szülőhazájában, az útra indító bányászvárosban, Tatabányán. Az utóbbi öt esztendő tevékeny és termékeny időszakot jelentett pályáján. Mintegy tíz helyen — városban, községben, s külföldön, Ausztriában — volt önálló kiállítása, de bemutatta műveit a Komárom megyei üzemekben, klubokban, munkásszállásokon rendezett kamarakiállításokon is. S hogy a hosszú érlelődés időszakát termékeny alkotó korszak követte, ezt jelzi: növekvő számban kerültek ebben az időben munkái közintézményekbe, középületekbe. Budapesti kiállítása különösen fontos, jelentős újabb állomás pályáján. Módja nyílik most az eddiginél nagyobb közönség és szakmai közvélemény előtt bemutatkozni, „megméretni”. A Fényes Adolf teremben látható anyagának talán legfőbb jellegzetessége és erénye az egyszerűség, az emberközpontúság, a minden mesterkéltséget, rafinériát kerülő természetesség. Alakjai különösen sajátos módon kelnek életre famunkáin — a reliefeken, kisplasztikákon —, az anyag természetes adottságait használja fel a figurák megformálásánál, a kompozíció kibontásánál. Ezek a munkái ragadják meg mindenekelőtt a nézőt őszinteségükkel, természetességükkel, lírájukkal. S egyúttal arról is tanúskodnak, hogy alkotójuk közösségi indíttatású művész, aki a világban a szépséget, a harmóniát, az emberséget igyekszik felfedezni számunkra. Ezért állunk meg eltűnődve, elgondolkodva egy-egy műve előtt — ezért hat ránk üdítően és felszabadítóan a művek egésze. Nem fog át széles világot, nem próbál megjeleníteni elvontabb, filozófikusabb gondolatokat. A bennünket körülölelő világ, a hétköznapok szépségeit tárja elénk, olyan egyszerűen, természetesen, ahogy élünk, ahogy magunk is látjuk a világot. A művészetnek ez is feladata, és örülünk, hogy Bondor István segít felfedezni művészetével a világot, a hétköznapok apró kis csodáit. SARKOZY GÉZA TATABÁNYA VÁROS TANÁCSÁNAK ELNÖKE