Dobrovits Ferenc festőművész kiállítása (Medgyessy Terem, Debrecen, 1977)
POGÁNY GÁBOR A KÉPCSARNOK MEGHÍVJA ÖNT DOBROVITS FERENC FESTŐMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSÁNAK MEGNYITÁSÁRA 1977. ÁPRILIS 28-ÁN, CSÜTÖRTÖKÖN DÉLUTÁN 5 ÓRÁRA A MEDGYESSY TEREMBE (DEBRECEN, VÖRÖS HADSEREG ÚTJA 31). A KIÁLLÍTÁST KEDVES TAMÁS, A LISZT FERENC ZENEMŰVÉSZETI FŐISKOLA DEBRECENI TAGOZATÁNAK IGAZGATÓJA NYITJA MEG. MEGTEKINTHETŐ 1977. MÁJUS 12-IG. A közelmúlt egyes művészet-teoretikusai sűrűn vitatták a táblaképfestészet létjogosultságát a XX. század negyedik negyedében, kétségbe vonták jövőjét. Tagadásuk elsősorban a természetelvű művészetet vette célba, az optikai valóságra való támaszkodást fantáziátlan anakronizmusnak bélyegezvén. A művészeti tenyérjósok azonban ezúttal is melléfogtak. A világot amelyben élünk, úgy látszik, nem lehet leszorítani a festmények vásznairól. A művészetnek szüksége van a valóságra, hiszen abból táplálkozik, abban él. Dobrovits Ferenc képeinek láttán is meggyőződhetünk, hogy Ingres állítása, mely szerint minden lehetséges képet megfestettek már s a festők dolga pusztán az maradt, hogy képességükhöz mérten újból reprodukálják ezeket, nemcsak saját korában volt tévedés, de ma sem áll. E festmények készítője nemcsak nézi, hanem látja is a világot, amelyben él. Meglátja a százszor megfestett motívumokban azt, amit még senki nem vett észre, megfesti a „százegyedik" lehetséges képet az adott témában, amely ugyanolyan szuverén, eredeti és egyedi műalkotás, mint az első. Dobrovits csendéletei például nem stúdiumok, nem pusztán díszítő célzatú képecskék, mint a csendéletek nagyobb része; festőjük ezeken is festőfeladatokat, kompozíciós, színharmónia-, képszerkesztési problémákat old meg, a színek és formák hangulati értékével kísérletezik. Önálló, képi igénnyel készült alkotások e csendéletek, az ezeken leszűrt festői tanulságokat azonban alkotójuk más nagyobb lélegzetű munkáin is felhasználja. A tájkép sem öncélú, dekorációs aktus Dobrovits munkásságában. Valóságos tájélmények alapján fest, de a munka közben a topográfiai valóság átalakul magasabb minőségű művészi valósággá. A kép belső törvényszerűségei és a rendező elme úgy formálják át a látvány elemeit, hogy a létrejött mű ezáltal nem veszt realitásából, de időtlenné, általános értékűvé válik. A „Folyópart" hatalmas, levegős távlata, a „Stégek" mozdulatlan, párás atmoszférája, a „Fűzfák ősszel" elárvult, borongós hangulata konkrét, helyhez köthető látvány alapján készült; a képek festői értéke elsősorban mégis az, ami a konkréttól elvonatkoztatható, az eredeti látvány hangulatának érzelmileg telített interpretálása. Még nehezebb festői feladattal kellett Dobrovits Ferencnek megbirkóznia a „Hortobágy" sorozat festése közben. Az alföldi puszta a lehető legtömörebb fogalmazást, a mennél visszafogottabb festői eszköztárat követeli, minden képi mellébeszélés, vizuális fecsegés azonnal megbosszulja magát. Dobrovits fegyelmezett, kidolgozott festésmódja, technikája alkalmas volt erre a feladatra. Festményei sorába szervesen illeszkedik a Hortobágyról készített képek sorozata. Dobrovits Ferenc festészetét, szín-, és formavilágát egyenletes következetességgel építi, fejleszti. Festői eszköztárát meghatározza, hogy az Iparművészeti Főiskola díszítőfestő tanszakán végzett: a falfestés festékanyaga kötött színskálájú, mentes a tarkaságtól, a festett felület formálásánál is kerülni kell a szertelenségeket, esetlegességeket. Ez fegyelmezett festésmódra, meggondolt színkompozícióra késztet. Dobrovits a jóval kötetlenebb olajfestés-technikában is megőrzi ezt a fegyelmezettséget, következetességet. Koloritja színesedett az utóbbi időben, de képei megőrizték a mértéktartást, nem váltak tarkává. Színességük telt, életszerű. Dobrovits Ferenc Budapesten született, 1941-ben. A Képző- és Iparművészeti gimnázium elvégzése után az Iparművészeti Főiskolán tanult tovább. 1965-ben diplomázott a díszítőfestő-tanszakon. Mesterei: Z. Gács György és Ridovics László voltak. 1968 óta rendszeresen szerepel kiállításokon. Ez a kilencedik önálló tárlata-