Kiss István szobrászművész kiállítása (Budapest, Műcsarnok0, 1977)
A felszabadulás utáni magyar képzőművészetben az egyes „műfajok” különböző módon, és különböző mértékben fejlődtek. Adódott ez természetesen a festészet, a szobrászat és a grafika alapvető szakmai különbözőségéből, de legalább annyira társadalmi kötődésük eltéréséből is. Egy-egy periódus közvetlen igénye inspiráló mecénálást, az igény gyengülése megtorpanást okozó figyelmetlenséget eredményezett, s a kritikai- és közönségfogadtatás pontosan jelezte az igény ilyen vagy olyan hullámzását. Szobrászatunk sorsának alakulásában is megfigyelhetjük a szinte erőn felüli produkciót kívánó megrendelések hatását, a figyelem másfelé fordulását, s a szerencsésebb helyzetet, amikor a józan, az igény és színvonal szerint válogató megrendelő tevékenység érvényesült, illetve érvényesül. Természetesen a „műfaj" felé forduló érdeklődés „lüktető" jellege komoly befolyást gyakorolt az alkotókra is. Voltak, akik a felfutó pillanat konjunktúrájában már-már szakmát felejtve vállalkoztak a kiszolgálásra, voltak akik elvéreztek a megrendelés ritmusváltásaiban, s voltak, illetve vannak, akik állták a próbát — vállalták az ütközéseket, szakmai, emberi nehézségeket is állító igazi szolgálatot. Lényegében alkati, emberi és szakmai felkészültség kérdése volt és maradt az alkotópálya feladataival való sikeres megbirkózás. Kiss István a szerencsés alkatú és kitűnő szakmai felkészültségű alkotók körébe sorolható. Formaérzéke, mintázási készsége s a szobrászat hivatásáról, feladatairól vallott nézete nem változott, nem idomult az „igény-divat" hullámzása szerint. Munkássága — művekkel igazolható eredményeket felmutatva — mindig a köztéri szobrászat realista hangvételű, elkötelezettségében becsületes és színvonalban minősített alkotói magatartást tükröz. Művészetének legfontosabb jellemzője a társadalom életéhez való szoros kötődés. De nemcsak abban az értelemben, hogy magas színvonalon, a jelképteremtés gondolati és szakmai igényességével képes megoldani közvetlen politikai mondandójú emlékműveket, hanem úgy is, hogy e nem könnyű, világnézeti azonosulást is kívánó feladatok mellett felelősséget érez és vállal az emberi életnek közeget adó környezetért is. S ami döntő: a feladatok különbözősége színvonalban, gondolati igényességben, s a hivatásba vetett hit következetességében nem sorolódnak, Kiss István nem teremt helytelen rangsort. Tudja és vallja, hogy az alkotói feladat minden esetben azonos koncentrációt kíván; az eszmét, illetve annak hitelét és erejét, közösségi ünnepeink emelkedettségét hirdető emlékmű éppúgy, mint az épületek által határolt tér plasztikai díszítése, a jelentős személyiségekről készítendő portré, vagy egy játékos plasztikai ötlet is örömet adó szobrászati megoldása. A hivatás és a feladat ilyen értelmezése eredményezi, hogy Kiss István művészetében karakterisztikusan húzódik végig az ars poetica egysége, így nőhet két kéz szövevényes kapcsolata, vagy a galambok logikus formaszövete internacionális jelképpé, ezért tükröz egyszerű természetességgel alkotói szándékot, kort értő szemléletet a „Lovak" lineáris rendje, a „Szitakötők" szín- és anyagvariációja, s transzponálódik plasztikai vállalássá a búza jelképpé növesztett kalásza. De amilyen mértékben tapasztalható az elkötelezettség, a reális fogalmazásmód rendteremtő erejének érvényesülése, ugyanolyan nyíltság fedezhető fel a szakmai kezdeményezések kísérleti eredményei iránt. A kötöttebb feladatok sem szolgáltatnak Kiss Istvánnak indokot arra, hogy műtermében „csak műtárgy" készüljön, vagy, hogy a feladat jellegének külsőségeiből kiindulva a hangzatosság érvényesüljön. A „Nomád kapu" népmeséi ihletettségű dekorativitása, az emblematikus jelképből szoborrá növelt „Tanácsköztársasági Emlékmű" anyagot feszítő expresszivitása, a gépen királyként trónoló munkás heroizmusát hangsúlyozó mozgalmas ritmus azt bizonyítja, hogy a szobrászat korunkban érvényes környezetalakító kötelessége e munkáknál is érvényesül. Ez az egység azért is érvényesülhet, mert a munkák másik, nagyon jellemző vonása az epikai jelleg. A művekhez kapcsolódó gondolati tartalom széles hömpölygésű, múltat jelent elbeszélő jelleggel egybefoglalóan jelenik meg. Ez a vonás az alkotói kitárulkozás mindenkor jelenlevő igényéről is vall. Kiss István az őt művésszé nevelő, s munkásságát feladatokkal és elismeréssel mecénáló társadalom emberileg és művészileg felelősséggel bíró tagjának vallja magát. Szobrai a közösséghez szóló, azzal kontaktust kereső, s arra hatni is képes alkotások, amelyeknek fogadtatása, közönség-reagálásban fellelhető megbecsülése meggyőzően tudatosítja a művészetnek a szocializmus építésében betöltendő igen fontos szerepét is. BERECZKY LÓRÁND