Kiss István szobrászművész kiállítása (Budapest, Műcsarnok0, 1977)

A felszabadulás utáni magyar képzőművészet­ben az egyes „műfajok” különböző módon, és különböző mértékben fejlődtek. Adódott ez természetesen a festészet, a szobrászat és a gra­fika alapvető szakmai különbözőségéből, de leg­alább annyira társadalmi kötődésük eltéréséből is. Egy-egy periódus közvetlen igénye inspiráló mecénálást, az igény gyengülése megtorpanást okozó figyelmetlenséget eredményezett, s a kri­tikai- és közönség­fogadtatás pontosan jelezte az igény ilyen vagy olyan hullámzását. Szobrászatunk sorsának alakulásában is meg­figyelhetjük a szinte erőn felüli produkciót kívánó megrendelések hatását, a figyelem más­felé fordulását, s a szerencsésebb helyzetet, amikor a józan, az igény és színvonal szerint válogató megrendelő tevékenység érvényesült, illetve érvényesül. Természetesen a „műfaj" felé forduló érdeklődés „lüktető" jellege ko­moly befolyást gyakorolt az alkotókra is. Vol­tak, akik a felfutó­ pillanat konjunktúrájában már-már szakmát felejtve vállalkoztak a kiszol­gálásra, voltak akik elvéreztek a megrendelés ritmus­váltásaiban, s voltak, illetve vannak, akik állták a próbát — vállalták az ütközéseket, szakmai, emberi nehézségeket is állító igazi szolgálatot. Lényegében alkati, emberi és szak­mai felkészültség kérdése volt és maradt az alkotópálya feladataival való sikeres megbir­kózás. Kiss István a szerencsés alkatú és kitűnő szak­mai felkészültségű alkotók körébe sorolható. Formaérzéke, mintázási készsége s a szobrászat hivatásáról, feladatairól vallott nézete nem vál­tozott, nem idomult az „igény-divat" hullám­zása szerint. Munkássága — művekkel igazolható eredményeket felmutatva — mindig a köztéri szobrászat realista hangvételű, elkötelezettségé­ben becsületes és színvonalban minősített alko­tói magatartást tükröz. Művészetének legfonto­sabb jellemzője a társadalom életéhez való szoros kötődés. De nemcsak abban az értelem­ben, hogy magas színvonalon, a jelképteremtés gondolati és szakmai igényességével képes meg­oldani közvetlen politikai mondandójú emlék­műveket, hanem úgy is, hogy e nem könnyű, világnézeti azonosulást is kívánó feladatok mel­lett felelősséget érez és vállal az emberi életnek közeget adó környezetért is. S ami döntő: a feladatok különbözősége színvonalban, gondo­lati igényességben, s a hivatásba vetett hit következetességében nem sorolódnak, Kiss István nem teremt helytelen rangsort. Tudja és vallja, hogy az alkotói feladat minden esetben azonos koncentrációt kíván; az eszmét, illetve annak hitelét és erejét, közösségi ünnepeink emelkedettségét hirdető emlékmű éppúgy, mint az épületek által határolt tér plasztikai díszí­tése, a jelentős személyiségekről készítendő portré, vagy egy játékos plasztikai ötlet is örö­met adó szobrászati megoldása. A hivatás és a feladat ilyen értelmezése ered­ményezi, hogy Kiss István művészetében karak­terisztikusan húzódik végig az ars poetica egysége, így nőhet két kéz szövevényes kapcso­lata, vagy a galambok logikus forma­szövete internacionális jelképpé, ezért tükröz egyszerű természetességgel alkotói szándékot, kort értő szemléletet a „Lovak" lineáris rendje, a „Szita­kötők" szín- és anyagvariációja, s transzponáló­­dik plasztikai vállalássá a búza jelképpé növesz­tett kalásza. De amilyen mértékben tapasztal­ható az elkötelezettség, a reális fogalmazásmód rendteremtő erejének érvényesülése, ugyan­olyan nyíltság fedezhető fel a szakmai kez­deményezések kísérleti eredményei iránt. A kötöttebb feladatok sem szolgáltatnak Kiss Istvánnak indokot arra, hogy műtermében „csak műtárgy" készüljön, vagy, hogy a feladat jellegének külsőségeiből kiindulva a hangzatos­­ság érvényesüljön. A „Nomád kapu" népmeséi ihletettségű dekorativitása, az emblematikus jelképből szoborrá növelt „Tanácsköztársasági Emlékmű" anyagot feszítő expresszivitása, a gépen királyként trónoló munkás heroizmusát hangsúlyozó mozgalmas ritmus azt bizonyítja, hogy a szobrászat korunkban érvényes környe­zetalakító kötelessége e munkáknál is érvé­nyesül. Ez az egység azért is érvényesülhet, mert a munkák másik, nagyon jellemző vonása az epikai jelleg. A művekhez kapcsolódó gondo­lati tartalom széles hömpölygésű, múltat­ jelent elbeszélő jelleggel egybefoglalóan jelenik meg. Ez a vonás az alkotói kitárulkozás mindenkor jelenlevő igényéről is vall. Kiss István az őt művésszé nevelő, s munkás­ságát feladatokkal és elismeréssel mecénáló tár­sadalom emberileg és művészileg felelősséggel bíró tagjának vallja magát. Szobrai a közösség­hez szóló, azzal kontaktust kereső, s arra hatni is képes alkotások, amelyeknek fogadtatása, közönség-reagálásban fellelhető megbecsülése meggyőzően tudatosítja a művészetnek a szo­cializmus építésében betöltendő igen fontos szerepét is. BERECZKY LÓRÁND

Next