Kováts Nagy Ira festőművész kiállítása (Vaszary János Terem, Kaposvár, 1977)

Vannak, akik az ember nélküli táj képét embertelennek tartják. Mondjuk ki: ostobaság. Való igaz, a természet nélkülünk is létezik a maga objektív törvényei, adottságai szerint. De ezek a törvényszerűségek, adottságok csak akkor válnak az ember — és a művész — számára esztétikailag jelentőssé, amikor ember és természet kölcsönviszonyba lép egymással. A táj látvá­nya nemcsak rejtőző kép a művész szemében, hanem egyszersmind képzetté is válik s a műben éppen ez a képzet ölt majd formát, legalább is mindazok képein, akik nem elégszenek meg a látvány puszta másolásával. E képzet hozza majd mozgásba a néző képzeletét, vágyat teremtve arra, hogy a természetnek ezt a darabját maga is — esztétikailag — birtokba vegye. Akár úgy, hogy vágya utazni készteti, akár úgy, hogy megelégszik azzal, amit a kép ad neki. A művész eredeti élménye az alkotás révén újabb élmény forrásává válik, — a kép által a ter­mészet és a művész üzen. Arról, ami az ember számára jelentős. A művész, aki ismerője annak, hogy a természetből az ember számára mi a jelentős, már akár magától is „előállíthatja” a természetet, — képzeletbeli tájakat is teremthet. Kováts Nagy Ira a kétféle lehetőség válaszútján áll: közvetlen élmények ihletik, ezek alapján dolgozik, de úgy, hogy a látványt mindig átírja képpé. Mert az ő számára a néma természetnél fontosabb a valóságban rejtett hangos üzenet, amely összefogott formákkal és tiszta színekkel a létezés szépségéről beszél. Önálló kiállításai: 1966-ban és 1971-ben a buda­pesti Derkovits teremben, 1973-ban a Fészek Művészklubban, 1975-ben a szekszárdi Szinyei Merse teremben. Művei megtalálhatók a Nemzeti Galériában, köz­­intézményekben, magyar, jugoszláv, svéd, svájci, japán és ausztrál magángyűjteményekben. Tanulmányúton járt a Szovjetunióban, Csehszlo­vákiában, Jugoszláviában, Olaszországban, Ausztri­ában, Spanyolországban, Svájcban és Franciaor­szágban.

Next